"Nem akarok többé odajárni. Kényszer, mégis. Két-háromnaponta, ha látom, jó. Még hárrom-négynaponta is. Lebontották a házat, ahol találkoztunk. Élve, de titkolva, hogy élünk. Ő meghalt azóta, más miatt. Emlékeim széthullanak, én kapaszkodom. Elkéstem, most itt ragadtam.

A halál oka a csönd - áll a sírtáblán."

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen (részlet)

#kérekszépenvigyázzrám :( :( :( 

Az aranymadár 

Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.
Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák… illatukat neked gyűjtik a rét virágai… jöttödet lesi az ösvény… jöjj, siess…!
Fájva dobban meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, a láthatatlan láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül majd a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint.