Országos Kéktúra 27/11. szakasz 65,9 km

Szárliget - Dorog 2015. november 21.
 
UHHHH jó rég írtam ide..., sajnos azért, mert nem jártam a KÉKen. Új szerelmem van és elcsábultam, sajnos a hétvégéket elvitte más. Ezen fent említett szakaszt még az ISZKIRI100 keretében teljesítettem, ami egy 100 km-es teljesítménytúra Szárligetről Békásmegyerre (a KINIZSI100 fordított útvonala). Sajnos Péliföldszentkeresztet nem érinti a túra -ez akkor 2-3 km-es kitérő lett volna, amit adott helyzetben nem vállaltam be- így ezért vissza kell mennem. Voltam ugyan a környéken a Szuperkatlanon, de kitérő helyett inkább a kocsmában hűsöltem a célban :). Ez a 11. es szakasz TT jelleget öltött, beszámoló a blogon olvasható, ISZKIRI100 címen. 
 
2016 a TT jegyében telt, az Őrvidék 100 túrán érintettem néhány pontot Kőszegen és környékén, de visszatérek és újra fogom járni. Renegeteget túráztam tavaly, imádom :) elkapott a hév, a "kupizmus", végül sok lett. Idén (2017) is teljesítménytúrázom de sokkal kevesebbet szervezett keretek közt, több időt fogok a KÉKen tölteni. 
 
Február 22-én megoperálnak (ugye jó nap ez a műtétre??) a dokim nagyon bizakodó szerinte, márciusban de legkésőbb áprilisban járhatom az utam tovább. Szárliget-Nógrád szakasz lejárva. Még nem döntöttem el, hogy melyik irányba folytatom a Bakony/Vértes rész felé hajlik a szívem. Drukking nekem február 22-re aztán hajrá KÉK. 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Országos Kéktúra 27/17. szakasz 38,1 km

Nagymaros - Nógrád 2015. augusztus 1.

Az egyik legjobban várt túra volt ez a 17-es szakasz. Tündével a FutAnyun „ismerkedtem” meg. Nagyon tetszett az, amit csinál. Első és legfontosabb tudnivaló, hogy Tündi 5!!!!! gyermek édesanyja. Idén áprilisban pedig három nap alatt, 106 kilométert futott Pécs és Siófok között, mindössze fél éves futómúlttal. A túrát egy alig két hetes ismeretség előzte meg. Egyszer találkoztunk csak, de még előtte mondta, hogy eljönne velem túrázni. Én gondolkodás nélkül igent mondtam, mert érdekelt, szerettem volna megismerni. Péntek este hátrahagytuk az összesen hat gyerekünket és elindultunk Tündi sógorának a vidéki házába Nógrádra. Itthon Budapesten kényelmesen vacsiztunk, vásároltunk, így későn értünk le. Tünde sem lesz soha tájékozódási futó, mert már a ház kertjében eltévedtünk. Végül egy éjszakába nyúló beszélgetés után nagy nehezen lefeküdtünk aludni. Hajnali hatra állítottuk az ébresztőket. A 7:41-es vonattal mentünk át Nógrádból Nagymarosra. 

 

Kalandos egy vonatozás volt. Először nem akartunk hinni a szemünknek, amikor a kis piros vonat megérkezett Nógrádra. Felszállás után találkoztunk egy Minyonnal, aki teljes joggal foglalt el két ülőhelyet. A MÁV tudta fokozni: Vácon át kellett szállni. Végül ott álltunk a nagymarosi állomás peronján. Lefelé vettük az irányt a kikötőbe. Visegrádon ott volt a pecsét. Szombati nap lévén nagy élet volt, sikerült háromszor átmenni a piacon míg rájöttem, hogy Nagymaroson nincs OKT bélyegző. (Nem baj, mert a helyiek nem vették észre, mivel egyszer átöltöztünk) Kapunk egy pecsétet a jegypénztárban Nagymaros helyiségnévvel ez elegendő. 9 óra után nem sokkal végre elindulunk. Gyorsan átadom a tudást: „figyelj, ezt a KÉK sávot kell végig követni”. 

Lassan megyünk át a Templom-völgyön. Folyamatosan haladunk felfelé, amikor egy pillanatra előtűnik a Duna. Tünditől elhangzik a nap mondata „én már látom a Tiszát”. Ezt csinálja utána valaki a Börzsönyben! Vannak pillanatok az életben, amikor érzed a megfelelő ember van melletted. Ez ilyen volt. Ezen jól elszórakozunk egész a Julianus toronyig. Innen figyelni kell, mert nagyon lejt lefelé. Néhol (rövid)gatyafék is kell. A Julianus torony óta felváltva haladunk egy négy fős fiú társasággal. Kint aludtak a kéken. Elég mufurc egy társaság. Tünde szerint „ezek utálnak minket”. Egy eltévedésnél viszont segítenek. Lemaradnak mögöttünk és mi jóval előbb érjük el a Törökmezői turistaházat. Pecsételek és beiktatunk egy sörözéssel összekötött pihenést. Megérkeznek a fiúk is. Az arcukra van írva, hogy „jesszus”. Ilyen nincs, és mégis van. Az egyikük elővesz egy mini főzőt, bekapcsolja és a legteljesebb lelki nyugalommal az étterem teraszán elkezd bablevest főzni. Lelépünk.

A Korompai erdőben majdnem végzetesen eltévedünk. Követjük a jelet meg nem is. Valami régi úton mehetünk. Elérünk egy rozsdás vaskerítésig. Tünde szerint balra kell menni, nekem valami azt súgja, hogy jobbra. Szétválunk. Jó a megérzésem jobbra kell menni. Viszont nem tudjuk merre van az előre. Van egy alkalmazás a telefonomon, ami tárolja Magyarország összes turistaútját. Minden jelzés rajta van. Nem használom, mert sose tudom merre van az előre. Itt most előveszem (ez a legalja mindennek, szőke nő + a gps). Jó az irány! Öröm, boldogság. Elérünk Kóspallagra. Átmegyünk a falun és a Kálvária felé vesszük az irányt. Innen elkezdődik az órákon át tartó emelkedés. Van itt minden, ösvény, csalán, emelkedő, de mi győzünk és egy bal kanyar után feltűnik a Kisinóci turistaház. Folyamatosan meleg kajáról fantáziálunk. Kár, hogy az erdőben nem megoldott a kiszállítás. Szerintem ez egy piaci rés.

Itt most rendelni nincs idő, mert erősen benne járunk a délutánban. Itt már tudom, hogy nem érünk be világosban. Tünde még nem. Annyit mondok Neki, hogy ez most combos rész lesz. Valamivel több, mint 5 km-re jut 850 méter szint. Ez sok. Belevágunk. Látom Tündin az „ilyen nincs és mégis van” érzést. Én nagyon élvezem. Nem fáj a lábam, nagyon szeretek felfelé menni és egyre jobban megy. Van valami amire készülök, amit nagyon akarok és minden összefog, hogy segítsen nekem, mert lassan de mára mindent magam mögött hagytam, ami lehúz, vagy negatív energiákat közvetít. Indulás előtt felugrottunk hozzám. Tétováztam, h hozzam-e a térdvédőt. Nem tettem, mert 50 km alatt nem szokott kelleni. Most is minden ok a térdemmel. Tündinek sajnos fáj. 2 órát ír az ajánlás, hogy annyi a menetidő felfelé. Mi felérünk másfél óra alatt. Nagy-Hideg-hegyen vagyunk a turistaházban. 

Elcsábulunk egy kólára, sportszeletre és egy vacak, száraz házi banános pitére. Fényképezkedés közben találkozunk egy férfival, aki állítása 7 év alatt befejezte mind a 3 kéket. Azt mondja „innen már lefelé mentek”. Ekkor még nem tudjuk, de a nap további részében szállóige lesz. A Csóványos felé visz az út. Néha úgy tűnik, hogy vízszintesen emelkedik és sosem lesz vége. Ennyit az „innen már lefelé mentek”-ről. A 3 kékről meg csak annyit, hogy: ki látta? Minden mindegy alapon de a Csóványosra is feljutunk. Innen már elengedjük az érzést, hogy itt mi lefelé fogunk haladni valaha is. Tétovázunk megint, mert nagyon nem egyértelmű a jelzés (nekünk). Felfelé menet 3 fiúval kerülgettük egymást, akik nem a kéken túráznak csak „felugrottak” a Csóványosra. Tőlük kérünk tanácsot. Van egy K jelzés az egyik fán alatta csak annyi, hogy Foltán. Az egyik nagyfiú szerint az nem jó, mert visszavezet a kereszthez, ami mellett eljöttünk idefelé. Kereszt mellett jöttünk ugyan el, de az a Szt. István kereszt. Ennyit a helyi csávókról. Egy másik (szerintem már szabadulna tőlünk) azt mondja haladjunk csak a K jelzésen lefelé, ne törődjünk a Foltánnal. Este 7 óra elmúlt 12,5 km van hátra ez úgy 3 óra, mert lefelé ugyan jobbat tudunk menni mint 4 km/h, de hozzá veszem, hogy sötétben kell ezt megtenni így reális a 3 óra. Elindulunk a Foltán felé, visszanézek a nagyfiúra és megígérem neki, ha rossz az irány visszajövök és megkeresem. 

Gyönyörű a naplemente a hegyen! A Foltán kereszt után eltévedünk. 6-700 métert mehetünk rossz irányba. Visszafordulunk és egy alig járható úton visz a K jel. 10-15 centis karcolásokat és csaláncsípéseket szerzünk. Azt írja az itiner, hogy jön egy mező. Csak azt ne, mert ott mindig nagyon nehezen találom meg a jelet. Sötétben kizárt. Ismét nagyon kell figyelni, mert már majdnem sötét van és egy gazdasági út után nincs jel. Vagyis van de egy kidőlt fa takarja. Tündi találja meg. Fogalmam sincs mennyi lehet hátra. Egy fejlámpánk van az enyém. Vacakol az akksija, mert legutóbb fordítva tettem töltöre, + at a _ hoz és fordítva, szépen elfüstölt az egész. Most egy másik töltővel töltöttem. Takarékoskodni kell a fénnyel, de érzem azt, hogy nem lesz baj. Rettenetesen élveztem ezt a napot Tündével, sokszor a hasunkat fogtuk a nevetéstől, de ami most következik az másfajta élvezet. Ahogy gyalogolunk bele az éjszakába túratársból túravezető leszek. Tündének az első éjszakai túrája, csak rám és az egy fejlámpára számíthat. 

Elmondom Neki, hogy kb. 10 km van hátra, nem tudom meddig elég a lámpa fénye és amennyire csak tudja figyelje a jeleket. (Ezt nagyon jól csinálja, mert már később ott is jelet lát ahol nincs) Én megyek elől. Mellettünk éledeznek az állatok, valószínű vaddisznók. Izgi. Fogalmam sincs mit csinálnék, ha találkoznék egy vaddisznóval, valószínű meghalnék ijedtemben. Totális, koromfekete sötétségben haladunk mégis nyugodt vagyok. Én megyek elől és egy pillanatra sem gondolok másra, mint a következő jelre. Ha 3-4 percig nincs akkor tudom, hogy baj van. Jeltől, jelig megyünk. Beszélek Tündihez. Nyugi van. Elmondása szerint én lehetek is nyugiban, mert látta a Jurassic Parkban is, hogy a dínók hátulról az utolsókat kezdték megenni először, és esetünkben az Ő. Tündi nem egy nagy falat így én is hamarosan sorra kerülök a dínó étlapon. Egy sorompót emleget az itiner, hogy onnan már elhagyjuk az erdőt. Tündi ezt mantrázza, hogy „sorompó”. És igen, megvan! Haladunk tovább, majd jön még egy és még egy. Innentől ezzel nem vernek át. Hagyjuk a sorompókat és figyeljük a jeleket. Ki kell hoznom Tündét az erdőből. Végig nyugodt tudok maradni, kicsit élvezem is. Majd az utolsó sorompó után feltűnnek Nógrád fényei. A vár nincs megvilágítva így azt nem látjuk. A Kálvária-domb felé kellene menni, itt lejövünk a jelről, mert az megint erdős rész. Először egy szántón, majd egy dinnyeföldön megyünk át. Ott a település mégis messze. Reménykedem, hogy kerítést nem kell mászni. Meglátok a egy világító táblát. Buszmegállónak vélem=civilizáció. Később kiderül, hogy köze nincs a buszmegállóhoz csak valami vasúti jelzés. Végül kiérünk az aszfaltra és nyílegyenesen beérünk Nógrádra. 

Nagyon büszke vagyok Tündére. Bőven 40 km felett mentünk, 1500 méter szinttel, csupa vízhólyag lett mindkét sarka mégis megcsinálta. Sokan szálltak már ki mellőlem TT-n. Láttam, amikor fejben megborultak a körülmények vagy a táv miatt. Soha fel nem merült Benne, hogy nem jön végig. Ez az, ami hat hónap futómúlttal végigvitte Őt azon a bizonyos 106 km-en. Jött velem, mellettem, köszönöm Neki, hogy bízott bennem.  Nagy voltál Tünde, GRATULÁLOK! 

 

 

 

 

 

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Országos Kéktúra 27/16. szakasz 23,9 km

Dobogókő - Visegrád 2015. július 18.

Rendhagyó beszámoló a 16-os szakaszról. Amikor itt befejeztem az előző szakaszt nem mentem el „oda” a pecsételőpontnál visszafordultam. Készültem rá, hogy visszatérek ide, mert búcsúzni szerettem volna. Egyetlen alkalmat leszámítva több mint tizenX éve nem jártam Dobogókőn. Szándékosan. Ez az egy alkalom is véletlen volt, a Téry50 túra halad itt át, nem olvastam előtte itinert (tudom most ingatnád a fejed) és „belecsúsztam”, de akkor sem emlékezni, sem gondolkodni nem volt idő, ment le a nap és haladni kellett, mert erősen sötétedett. Akkor még nem tudtam mi történt Veled. Visszajöttem hát! Nem érdekel a pecsét, az emberek, a hely, csak az, hogy elmehessek „oda”. Annyira jellegtelen a hely, annyira nincs ott semmi, de én itt állok. Emlékszel? Persze, hogy emlékszel! Szakadt farmer és kockás ing volt rajtad. Tudtad, hogy mennyire utálom a kockás ingeket, de úgy tudtad húzni a fejemet, mint azóta se senki. „Ha favágó lennék is kellenék neked?”Akkor is mezítlábas voltam, és nem érdekelt a majdani két betű a vezetékneved előtt, de ezt tudtad nagyon jól. Képzeld, 37 éves vagyok és nem vittem semmire. Látom, vigyorogsz és azt is tudod, hogy teszek rá, hogy így alakult. Sanszos, hogy így marad. Itt van a könyv, a könyv, amit adtál nekem. Amikor mi találkoztunk még nem volt internet, dvd, cd. Könyveket ajándékoztunk. Lakásról, lakásra költöztem az elmúlt években, de ezt a könyvet vittem magammal mindenhova. Soha senkinek nem mutattam. Csak én olvastam, évtizedekig megbújt több száz társa mellett a polcomon. Utánad soha senkitől, semmit nem őriztem, de a könyv az máig velem maradt. Viszem még egy kicsit, de azt hiszem itt az ideje letenni. Búcsúzom, megyünk még együtt egy darabon Visegrádig, aztán elengedlek. Ez az út a Tied.

Ezek után még jó egy órát időztem Dobogókőn, majd elindultam lefelé Visegrád irányába. A gondolataim teljesen máshol jártak. Olyan 7-800 méter után a sípályánál megtörténik az első eltévedés. Jön egy kedves futó fiú és útba igazít. Egy pillanatra elcsábulok a P háromszög jelzés a Prédikálószék felé vezet fel. Szerintem Magyarország legszebb panorámája onnan nyílik. Most mégse megyek fel. Folyamatosan haladok lefelé. Mivel ma is hőségriadó van így senki nem jár az erdőben. 3-4 km után veszem csak elő a botokat, amikor már nagyon meredek. Jól van a lábam a VérKörnek nyoma sincs már. Térdvédő nélkül megyek. Sok az elágazás a letérés. Gyönyörű a Sikárosi-rét. Itt van egy balra mutató jelzés, amit először el se akarok hinni, hisz a semmibe vezet, vagyis járatlan útba, de nincs kétség arra kell menni. Nagyon hamar elérek az erdészházig. Gyors pecsételés és egy jobb kanyar után leérek a Bükkös-patak völgyébe. A mai nap legszebb szakasza. 

Képzeld lesz ott egy híd, na jó hidacska. Imádtad a hidakat, ha nem az embereken szerettél volna segíteni biztos, hogy nagy és okos mérnök leszel. Picit elidőzöm itt Veled. Majdnem olyan, mint Sástón. Emlékszel? Nem Te már semmire nem emlékszel.

Egy pillanatnak tűnik csupán és máris Pilisszentlászlón vagyok. A falu határában találkozom egy terepfutó fiúval. Évekkel ezelőtt csinálta meg a Kéket. Elkísér egy darabon. Együtt érünk el a falu központi létesítményéig, a kocsmáig. Én bemegyek pecsételni és ebédelni, Ő pedig tovább fut.  Kedves a pultos fiú „mennyei” ebédet készít. (sör és pizza). Ezen a szakaszon ez az egyetlen hely, ahol valamilyen formában, de meleg ételhez lehet jutni. Ebédelek és elköszönök. A Rózsa-hegy viszonylag meredek, de szerencsére vannak lankásabb részek. Kiérek egy aszfaltos útra. Azt írja az itiner, hogy ÉK felé menjek. ÉK!!!???!!! Ha azt írta volna, hogy fordulj balra akkor megspórol nekem olyan 8-900 méter eltévedést, mert természetesen nem a helyes irányba indultam el. ÉK mi?! A Pap-réten némi közelharc után megszerzem a bélyegzőt és egy nagy levegővel elindulok a Nagy-Villám felé.

Viszlek magammal, de már nem sokáig.  Etalon lettél, de élni kellett tovább. Valamivel több, mint egy éve hallottam Rólad utoljára. Szinte soha senkinek nem beszéltem Rólad, így őriztelek csak magamnak. Nagyon ritkán (volt, hogy évek teltek el) ütöttem be a neved a keresőbe.

Elolvastam a publikációkat, cikkeket, anyukád közösségi oldalán megnéztem a gyerekek képeit. Volt egy kép, egyetlen egy kép Rólad (kockás ing volt Rajtad) ez nem konferencián készült, hanem az otthonodban. Tökéletes miliő, de a szemed mindent elárult. Soha többé, nem keresetem képeket. Tudtam, akkor is tudtam, Te is tudtad, mind a ketten tudtuk. És jól tetted. Ha nem teszed Te is mezítlábasként végzed. Utána egyszer anyukád utalt rá, hogy nincs minden rendben, de azt is hozzá tette, hogy ott vannak az unokái. Csak bólintottam.

"két kezemmel, mindenemmel fogtalak,
harcoltunk, én tartottalak,
Te voltál, ki végül kérted,
fájt az Élet, s én elengedtelek."

Azt írja a tábla, hogy a Nagy-Villám 3 óra a K jelzésen. Fogalmam sincs, hogy de kevesebb, mint két óra alatt felérek. Nehéz a terep. Sok helyen derékig ér a csalán, minimum száz csípés van rajtam, vannak olyan helyek, ahol 30-40 centis padkán lehet csak haladni. Pecsételek és egy eltévedés után alig 20 perc alatt elérem a Fellegvárat. Nem megyek be, mert ezerszer jártam már itt, itt telt az egész gyerekkorom. Kevesebb, mint húsz perc alatt leérek Visegrádra. Nagyon szeretnék már lejutni a Duna-partra. Ez motivál most, nem holmi turista látványosság.Az, ami Veled történt igazságtalan a sorstól. Annyira szerettelek volna még egyszer látni! Figyelj! Visegrádon vagyunk! Megérkeztünk. Gyere keresünk egy csendes helyet. Jó volt ez az utolsó nap „együtt”  de a könyvet most elnyeli a mélység Veled. Jártunk ma nagy magasságokban, most a sötét mélység következik. Lassan, oldalanként átázik a papír, elnyeli a mélység. Kérlek ezt a könyvet, most őrizd Te tovább nekem.

"szívemben élsz, lelkemmel szállsz,
a Túlsó Parton engem vársz."

Az egyetlen, vagy aki hiányzik! Isten veled! 

Annamari

 (Az egyetlen vagy akinek mondanám, hogy kérlek gyere vissza! A mélység is kell!!!)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Országos Kéktúra 27/15. szakasz 22,3 km

Rozália téglagyár-Dobogókő 2015. június 21.

Viszonylag későn reggel nyolcra értem a téglagyárhoz. Itthon Budapesten nagyon lusta tudok lenni. Rövid a táv, de velem mindig történik valami. Most sem volt ez másképp. Jó egy kilométert haladok egy kukoricásban, majd keresztezem a Bécsi utat és elkezdődik egy több kilométeren át tartó meredek rész. Meg is állapítom, ha most nem lesz jó lábam akkor soha. Legyőzöm a Köves bércet és elérek Pilisborosjenőre. Nem tudom, hogy miért de szeretem a kálváriákat, hosszasan időzöm a falu határában található kálváriánál. A következő részen keresnem kell ugyan a jelet, de sikerrel abszolválom a feladatot. Rémlik, hogy láttam az itinerben a Teve-sziklát, más nem ezzel kapcsolatban. Örülök magamnak nagyon, hogy ismerős helyen vezet az utam (tavaly kirándultunk erre a gyerekekkel). Korai az öröm. A Teve-szikla előtt állok, fényképezek, pihenek és nem tűnik fel, hogy nem a tövében kellene lennem, hanem fentről kellene lefelé nézni. Lefelé veszem az irányt. Egy susnyás, bokros részen haladok. Naivan azt gondolom azért nincs jel, mert vékonyak a bokrok ágai (ilyen esetben a kövekre festik a jelzést). Elérek az „Egri várig” itt egy őr állja az utam. Tilos bemenni. Engem nem különösebben érdekel a rom, mennék is tovább. Rosszul igazít útba, ellenkező irányba haladok. Még időben (önmagamhoz képest) rájövök. Elindulok visszafelé a susnyáson. Ekkor találkozom Józseffel és hű kutyájával és túratársával, Maxival. Józsefen kék nadrág van ez biztos valami jel. Megszólítom és a segítségét kérem, hogy merre lehet a Kevély-nyereg. Azt mondja visszavezet a jelre, mert valóban rossz irányba haladok. (Bár szerinte most kéne hazafelé mennem, mert innen tuti nem jutok fel Dobogókőre sötétedésig)  A vár felé indulunk. Átbújunk a kordonon és ekkor utunkat állja az őr. Már nem barátságos. El akarja venni a fényképezőgépem. Nem adom. És gyors léptekkel áthaladok a teljes lezárt területen. József elkezd vele egyezkedni, hogy miért is ne verjen meg engem. Én már rég túl vagyok az incidensen (azért is csináltam egy képet), amikor ők még mindig „eszmét cserélnek”. Végül József csatlakozik, és együtt folytatjuk tovább. Alig tíz perc alatt megvan a jel. Együtt érünk fel a Kevély-nyeregbe. József itt elköszön és a P-n indul haza Csobánkára. Én némi pihenő és egy kakaós csiga után folytatom a túrát. 

Meredeken, de elérek a csobánkai műútig. Ismerős terep túráztam már erre. A Szent-kútnál járok, ez jó ezt ismerem. Korai öröm! Megyek tovább, majd ismét eltévedek. A Z és a K egy ideig együtt halad. A K befordul, az erdőbe ezt nem veszem észre. Jó egy kilométert megyek amikor visszafordulok. Megvan a jel és nagyon kellemes erdei úton elérem a Pilisszentkereszti szurdokot, majd magát a falut is. Nem időzöm sokat a pecsételéssel, mert hosszúnak ugyan nem hosszú az út Dobogókőre, viszont meredek, és nagyon szeretnék már ott lenni. (Zárójelben persze, de hozzátenném, hogy a kocsmát hosszas keresés előzte meg) 4,6 kilométerem át tartó folyamatosan emelkedő szint után felérek Dobogókőre. Megvan a tegnap óta vágyott leves. Bőségesen megebédelek ezen a késő délutáni órán. Picit körbejárom, de „oda” most nem megyek el. Annak meg kell adni a módját. Legközelebb!

Rövid napnak indult. A Pilisszentkereszt-Dobogókő szakaszt leszámítva nehéznek se mondható. Mégis rengeteg dolog történt. Sokat tanultam ismét. A távról, emberekről, önmagamról. A metrón reggel olvasgattam a túrafüzetet, áthúzogattam a már megtett szakaszokat. Majdnem áthúztam előre a tizenötöst is, hisz biztos meglesz….Kevés hiányzott, hogy ne sikerüljön, de végül minden jól alakult. Nem szabad elfelejteni, hogy soha semmi nem biztos, bármennyire is annak tűnik. 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Országos Kéktúra 27/13. szakasz 21,7 km

Piliscsaba vá. - Hűvösvölgy 2015. június 20.

 

Piliscsaba vasútállomáson pecsételés közben találkozom egy győri házaspárral. Ők most kezdik a túrát. Egy darabig együtt haladunk, de sokkal gyorsabb vagyok végül teljesen elveszítem Őket. Nagyon tetszik a Kőris-völgy, szép lankás, az Erzsébet-kútnál le is ülök picit pihenni és enni. Jó lenne ezt a nyugit magammal vinni a hétköznapokra örökre, de nem lehet így próbálok annyit raktározni amennyit csak lehet. 

 

Meredek emelkedőkön keresztül érem el a Nagy-szénást. Még harminc kilométer környékén se járok, de a meleg sokat kivesz belőlem. Kaptatós fölfelé, de a látvány mindenért kárpótol.A Pilis és a Budai-hegység terül el előttem. Csodálatos. 

Találkozom egy fiúval, aki könyvet olvas a hegytetőn.Látom rajta, hogy meglepődik a „szőke kékezőn”. Elindulok lefelé a a volt Nagyszénási túristaház helyén álló emlékfal elé. Kevés a jel figyelni kell. Mégis megtalálom. Olvastam a történetét, szomorú. Miért hagytuk, hogy így legyen? A Zsíros-hegyen picit elkeveredek a bányász emlékműnél egy túrázó csoprt kedvesen útbaigazít. Hihetetlen, hogy úgy is el tudok tévedni, hogy csak egy jelet kell követnem. Innen viszont nagyon hamar a Mufflon Itatónál vagyok. Ide egy sörözést terveztem de a nagy meleg miatt alig ettem így ez elmarad. 

Egy kedves társasággal találkozom. Van velük két kislány az egyiküket Magdalénának hívják. Édeklődve figyelik, hogy mit matatok a bélyegzővel. Megkérdezem, hogy szeretnék-e lebélyegezni az igazolófüzetem. Naná. Magdaléna szól a kis barátnőjének, hogy jöjjön, mert „a néni megengedte, hogy nyomdázzunk". A „nyomdázás” után lassan elindulok, vár még rám egy meredek lejtő és valamivel több, mint tíz kilométer. Órák óta egy jó levesről fantáziálok. Jó lenne Hűvösvölgybe emberi időben érkezni és beülni valahova (amit a jó ízlés enegd egy egyész napos túraszerkóban). 

Jót tett a pihenés a Mufflon Itatónál, mert nagyon gyorsan elérek a térdgyilkos lejtőig. Előttem már Hűvösvölgy házai. Leereszkedem és a Remete-szurdokon keresztül elérem a lakott területet, itthon vagyok Budapesten. Egy hete túráztam itt a Buda barlangai 40-en, itt élek és mégis eltévedek. A nap legnagyobb bolyongása következik. Mégis szerencsém van, mert néhány perccel hét előtt sikerül végre bejutnom a Máriaremete kegytemplomba. Innen hamar „kidobnak”, mert hétkor zár. A Nagy-réten keresztül érek Hűvösvölgybe. Ismét a helyiek nyugalmával keresem a bélyegzőt hisz két hete itt kezdtem a túrát, de nincs a helyén. Végül megtalálom az állomás végén. Új helyre költözött, szép új dobozt kapott.

Nagyszerű napot zártam. Sikerült két szakaszt teljesítenem, minimális eltévedéssel, elégedett vagyok mindennel. Sajnos a leves nem jött össze, ahol ezzel az outfittel beülhetek az csak a sarki lángosos, agy pizzázó azokra pedig az egész napos száraz kaja után nem vágyom. Sebaj így is nagyszerű napot tudhatok magaménak. 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Országos Kéktúra 27/12. szakasz 18,6 km

Dorog-Piliscsaba vá. 2015. június 20.

Hajnali hét órára Dorogon vagyok. Akárhonan nézzük ez Budapestről tömegközlekedéssel ez nagy dolog! Hét előtt pár percel már a jelzésen vagyok. Simán megtalálom a vasútállomást. Undi a bakter így gyors bélyegzés és indulok is. Ma két szakaszt tervezek ez ismerve a közlekedési szokásaimat 45 km környékére fog esni. (Alapból 40-41 km) 

Mosolygósan, hisz itt vagyok újra és nagyon vidáman hagyom el a várost. Ma egyedül szerettem volna lenni így nem is kerestem utitársakat. Hamarosan már fák között gyalogolok. Rengeteget fényképezek, mindenre ráérek. Valami csoda folytán eltévedés nélkül érek Kesztölcre. Benézek a kereszteződésbe, ahol a tavalyi Kinizsin Béla várt mago-t és engem. Majd azon az úton haladok tovább, amelyiken anno beérkeztünk. Mára már csak emlék.  

Klastrompuszta felé haladok a K és a Z jelzés jó darabon együtt halad. A Kétágú-hegy terül el előttem. A K jelzés hirtelen jobbra tér. De ott derékig ér a csalán. Ááááá az nem lehet, hogy arra….biztos rossz a felfestés. AM halad tovább a Z-n, hátha lesz egyszer egy neki tetsző K útvonal. A gondviselésnek hála még itt a Pilisben a Mátra előtt rájövök, hogy le kéne mennem a Z-ről, mert gyanúsan régóta nincs K jelzés. De előtte még megmászok egy hegyet csak, hogy teljes legyen az eltévedés. Visszafordulok és bevetem magam a csalánosba. Pali bácsi ezt nem teheted velünk, és mégis. Balra tőlem a kesztölci templom egy szőlő ültetvény tövében. Meseszerű. 

Elgondolkodom és egy pillanat alatt Klastrompusztán vagyok. A nemrég feltárt Pálos kolostor romjainál van a Kéktúra bélyegző. Sajnos csak fém bélyegzőt találok. A zsákot kívül hagyva megnézem az egykori kolostor romjait, majd megreggelizem és tovább sétálok.

Kacskaringósan, a jelzést nagyon figyelve, néha mégis elveszítve érek Piliscsévre. Itt elbeszélgetek egy nagyon kedves hölggyel majd a település központja felé veszem az irányt.  Minden mozdulatlan, emberek sehol. Tetszik a templom, ezért úgy döntök, megnézem. A nagy bambulásban, ahogy megyek, felfelé a lépcsőn orra esem, kezem-lábam négyfelé plusz a túrabotok. Próbálom elhagyni a vízszintest, gyorsan körbenézek ki látta…Két férfi áll előttem, éppen akkor léptek ki a templomból. Az egyik szerintem az Atya, de egy ilyen belépő után nem nagyon van mit mondani. Udvariasan megkérdik, mi járatban vagyok erre. Távozóban látom, hogy még mindig rajtam mosolyognak. Készítek néhány képet Iminek a falu határában lévő katonai temetőről és elhagyom Piliscsévet. 

Egy homokos dűlő vezet be az erdőbe. Nem szeretek homokon menni, de ez van. Harmónia és nyugalom hatja át a napot. Nem sietek sehova. Nézelődöm. A nagy nézelődésben elhagyom a botokat. Úgy 500 méter után jövök rá, sprint vissza. Jókat vigyorgok magamon, utoljára a Caminon tudtam annyira elgondolkodni, hogy elhagytam a botokat. Bő egy órás séta után érek el Piliscsabáig. Felújítják a vasútállomást háromszor járom körbe mire sikerül bejutnom az ideiglenesen kihelyezett konténerekhez, ahol a bélyegző van. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Országos Kéktúra 27/14. szakasz 13,9 km

Hűvösvölgy Gyermekvasút végállomás - Rozália téglagyár 2015. június 7.

Hogy is van az a mondás az életben a spontán dolgokról? Ja tudom! Azok a legjobbak.

Néhány hete megvolt már a Kéktúra Igazolófüzetem, de nem párosult hozzá konkrét dátum, hogy mikor kezdem el. Előző nap egy negyven kilométeres teljesítménytúrán voltam, tikkasztó melegben. Este elcsigázottam érkeztem haza, nem volt tervem másnapra. Reggel kilenc óra magasságában kaptam egy üzenetet a telefonomra Áditól „akkor megyünk kékezni?”. Miért is ne? Kezdjük el!

Délre értünk Hűvösvölgybe. A tegnapihoz hasonló meleg fogadott. Komótosan bemegyünk, a Gyermekvasút várójába kitöltöm a túrafüzetet, megkeressük az első pecsétet. Rárontok szegény pihenő idejüket töltő mozdonyvezetőkre. Furcsán néznek a szőke copfos, pink rövidnadrágos túrázóra, megáll a kezükben a vajas kenyér. Majd rámutatnak a pecsétre (közvetlenül mellette állok). Megtörténik az első pecsételés. Öröm, boldogság. A váróterem előtt találkozom Ferivel, akivel tegnap túráztunk együtt. Egy másik túrát teljesít éppen. Váltunk néhány szót, hisz fél napja nem találkoztunk. A Kéktúra emléktáblánál el kellene készülni a hivatalos első fotóknak, de annyira beszélgetünk, hogy észre se veszem, hogy nem nézek a kamerába. Sebaj, ha végigjártam majd visszatérek ide.

Elindulunk!! Ha Ádi nincs itt, akkor az első húsz méterem eltévednék. Kétfelé ágazik, az út simán Piliscsaba felé fordulok. Egyértelmű hisz tegnap is erre ment a túra. 101% szőke logika. Ádi szól, hogy az tegnap volt ma a Bécsi út a végállomás. A Hármashatár-hegy felé indulunk. Sokszor jártam már erre, nagyon sokszor. Most mégis más, mert ezek az első lépések a KÉK-en. Gondtalanul és vidáman haladunk a nyári melegben. Elérjük az Oroszlán-sziklát. Erre kötelező felmászni. Baluval mindig így teszünk. Kicsit alul terveztük a hozott víz mennyiségét a HHH-en már a jól megérdemelt citromos sörre áhítozunk. De addig még gyalogolni kell. 

Vihar-hegy felé vesszük az irányt, hullámzik az út fel, le. A sokadik emelkedő után Áditól elhangzik a nap mondata „Ha egy nyeregbe megyünk, akkor miért emelkedik?”  Leérünk Virágos-nyeregbe, a túrákról ismert tuskó büfés most nincs nyitva a maradék vizekkel indulunk tovább. Csúcs-hegyig fülig ér a szám. Jó itt lenni nagyon jó. Pici táv ez, de felérve nagyon szép a kilátás, és öröm lefelé menni a lankákon.  

Elérjük az utolsó pecsételő pontot és egy időre búcsút veszek a KÉK-től. Érzem azt, hogy visszavár. Elkezdődött valami, valami nagyon-nagyon jó dolog. Hálás vagyok mindenért.