Magyarországi Szent Jakab Út

2014. szeptember és 2014. november közt jártam a Clark Ádám tér  - Lébény (200 km) utat.

1. nap - Budapest-Normafa-Makkosmária-Budakeszi-Páty-Tök-Zsámbék (31,8 km)

Budapest, hajnali 4 óra. Nehéz az ébredés, komoly erőfeszítésembe kerül eljutni a fürdőszobáig. Nézem a túrazoknimon a betűket, nem kis agymunka az első kávé előtt eldönteni melyik a left, right lábam. Lassan felöltözöm. Felkerül a térdrögzítő is, megfő a kávé, elindulok. Hamar kiérünk a Clark Ádám térre. 

Elkészülnek az ikonikus 0 kilométerköves fotók és olyan hat óra magasságában útra kelünk. Gyönyörűen van jelölve az út, lehetetlen elvéteni a jeleket még Budapesten is.

Jó tempóban haladunk a Normafa felé. A Diana utca nem lesz a kedvenc helyünk, nagyon kaptatós az út felfelé, a lépcsősorakt újabbak követik.

Elérjük a Szent László plébániát. Nem terveztük előre, de mégis megállunk és betérünk. István atya nagyon meglepődik, mégis kedves velünk. Váltunk néhány szót, az Atya elmondja, hogy rákos beteg. Kapunk egy pecsétet a zarándokigazolványba, ha imádságot nem is tudok mondani, de szeretettel gondolok Rá és a legjobbakat kívánom Neki. Elérjük a Normafát. Átsétálunk a Normafán és elérjük az Anna-kápolnát. Nagyon szép a tisztás és a kápolna is. Azon gondolkodom mit jelenthet az a néhány kő amire különböző települések neveit vésték. Találok Zsámbék, Tata feliratút, de sok olyat is, ami nem érint a Jakab utat így arra jutok, hogy nem ezzel kapcsolatos. Itt még nem tudom, hogy a nap végén meglelem a kérdésre a választ. Nagyon szép erdei úton jutunk el Makkosmáriára. Budakeszi felé vesszük az irányt. Folyamatos útépítésekbe botlunk, agyagos, saras minden. Budakeszi határában iszunk egy cappuccinót barackos fánkkal. Ez kedves emlék nekem a francia útról, szinte szertartás volt.

Páty felé indulunk az erdőn keresztül. Páty nem szeretem hely maradt mindkettőnk számára. Csak nagyon kicsit tévedünk el, de nem e miatt. Gyalog viszonylag hosszú a településen átvezető út. Szombat délelőtt van és sehol egy teremtett lélek. Megtaláljuk a helyes irányt és elindulunk kifelé. A település szélén hosszan megyünk egy viszonylag új, nemrégiben épült házakkal teli részen. Minden steril, minden ház, ajtó, ablak ragyog a tisztaságtól. Mindenből érződik a tökéletesség, csak éppen ÉLET nincs. Látszik, hogy otthon vannak, autó a ház előtt, a kertekben gyerekeknek kialakított játszótér, de sehol egy teremtett lélek. Külső személőként csak házakat látok nem otthonokat. Típusházak vannak, semmi kreativitás, tizenkettő egy tucat, de érzékelhető, hogy a külsőség nagyon fontos. Ha sok mindenben nem is de abban biztos vagyok, hogy így nem akarok élni. Pátyról kiérve egy 6-8 km hosszú szántóra érünk. Olyan, mint a Meseta Spanyolországban. Kilométereken át nincs semmi csak a végeláthatatlan puszta. A 27.-28. kilométernél járunk, fáradunk és a nyílt terepen nagyon átfúj a szél. Fogalmunk sincs, hogy jó irányba tartunk e, mert jelet nem láttunk rég. Átkelünk egy patakon, amikor két hatalmas kóbor kutyával találkozunk. Elrakjuk a botokat, félek. Spanyolországban egyszer ugyanígy támadtak rám kutyák. Megyünk tovább és nem nézünk hátra, a kutyák elmaradnak.

Egy településre érkezünk. Állítólag Tök a neve. Tökre nem tudom, mert se tábla, se ember sehol. De TÖK jó, mert közel lehet már Zsámbék. Itt ismerkedünk meg Tamással. Fogalmunk sincs honnan került elő egyszer csak megszólított minket, látja mi is a Jakab utat járjuk. Nagyon megörülünk Neki! Tőlem harminc másodperc alatt, kap öt kérdést. Tamástól megtudjuk, hogy mit jelentenek a kövek a Szent Anna-kápolna tövében (elhatározták, hogy új kápolnát építenek, kiszámolták, hogy 3800 település város/falu van Magyarországon, levelet írtak minden polgármesternek, hogy küldjenek egy darab követ az építkezéshez). Tamás az Erzsébet Út egyik alapítója. Együtt megyünk tovább. Érdekes „jelek” kísérik Tamás érkezését. Éppen a családról elmélkedünk, amikor megjelenik egy férfi, majd ötven méterre találunk egy mosógépet, vasalót és porszívót egy kert tövében a kerítésre rögzítve. Elhessegetem a gondolatot is, neeeeeem ez biztos nem az én jelem.

Hárman folytatjuk az utat tovább. Együtt érünk be Zsámbék központjába. (Fogalmam sincs mikor voltunk Tökön) Ez volt a mai végállomás.

 

2. nap Zsámbék – Mány – Vasztély - Tarján - Vértestolna – Vértesszőlős - 42,1 km – (73,9 km)

Hajnali ¾ 4. 2,5 óra „alvás” után ébren vagyok már egy ideje. Öltözés, indulás és hét óra előtt néhány perccel már Zsámbékon vigyorgunk. Megyünk! Fázósan indulunk Mány felé. Ősz van rövidülnek a nappalok. A napfelkeltét már Zsámbék határát elhagyva a dombok tetejéről nézzük. Mindketten térdig vizesek leszünk. A mai nap nehéz, lassan haladunk, egyáltalán nem sietünk mindent érzésből csinálunk. Sok a kilométerek száma, nehéz az út.

Mányon a református templom előtt állunk meg először pihenni. Két férfi beszélget az egyikük kedvesen beinvitál, hogy nézzük meg a frissen felújított templomot. Egyszerű, tiszta, református templom. Még érződik a festék illat. Mint megtudjuk Ő az atya. Kapunk egy pecsétet a credencialba és indulunk tovább Vasztély felé. Gyönyörű a két települést összekötő út. A Vasztély-Tarján közötti 9,5 km-es szakasz nagyon „nyögvenyelős”. Belépünk Komárom-Esztergom megyébe. Az út során egy kicsi változatosságot hoz, hogy megállunk pihenni a tarjáni horgásztónál. Beszélgetünk, bámuljuk a vizet. Tarján egyszerű, hangulatos, kicsi falu, tetszenek a pincék a település határában. Szép erdei úton érjük el Vértestolnát.

Nagyon gyorsan áthaladunk Vértestolnán, száll le a köd és égetnek valamit, kicsit ijesztő. Pillanatok alatt lesz sötét. Megállítok egy férfit és megkérdezem, hogy Vértesszőlős milyen messze van gyalogosan. Nagyon értetlenül néz rám. Gyalog? Ilyenkor? Majd közli, hogy olyan 8-9 km és azt is, hogy ez lehetetlen, mert át kell menni a hegyen és ilyenkor ez már esélytelen. Elmagyarázza, hogy jutunk el aszfaltúton Tatabányára és onnan Vértesszőlősre. Elmondása szerint ez 12-14 km. Az útról biztos nem térünk le, így megköszönjük a segítséget és nekivágunk a hegynek.

Mire kiérünk Vértestolnáról, már alig látunk. Felkerülnek a fejlámpák. Nagyon gyér a fényük, kb. 50 centire látunk előre. Este hét óra, nekivágunk. Az, hogy nekimegyek-e a hegynek vagy sem, az egyetlen pillanatig nem volt kérdés számomra. A mikéntje az annál inkább. 20 perce lehetünk úton, amikor már szinte a vaksötétben megyünk. Próbálunk egymás mellett haladni, hogy duplikáljuk a lámpák fényét de nem nagyon megy. Felhívom Dalmát a szállásadónkat, hogy fent ragadtunk a hegyen és nem tudjuk mikor de érkezünk. Borzasztó lassan haladunk. Csak a lábunk elé tudunk világítani a fejlámpával. Kaland!

Megyünk le, fel, majd megint le és ez így megy 4 hosszú órán át. Tovább nehezíti az utunkat a csúszós talaj. 340 méter a szintkülönbség, ami nem sok de ilyen körülmények közt éppen elég. Folyamatosan a jelekre figyelünk, itt nem hibázhatunk. Egyszer egészen parallel haladunk a műúttal, naivan azt gondolom hamarosan itt a vége. Átvágni lehetetlen, menni kell tovább, a jelek felvisznek ismét a hegy tetejére. Egy szintes rész következik. Fáradunk és hibázunk. Mentálisan kezdek megborulni. Útelágazódáshoz érünk, megy egy út felfelé és egy másik enyhén jobbra. A sárga nyilat most én találom meg. De számomra nem egyértelmű. Rosszul döntünk, elindulunk lefelé jobbra. Eltévedünk. Megállunk én leülök, átgondolom a lehetőségeket. Hálózsákunk nincs, de teljesen felesleges, mert a talaj csupa víz, a fejlámpák és a telefonom lemerülőben, ha megállunk a nedves fű miatt leülni sem tudunk, hogy megvárjuk a hajnalt, és felhívni sem tudunk senkit, aki segítene. „Jelet váltunk”. A piros jel levezet az előember telepig a könyv szerint, felváltva keressük a piros és a caminos jeleket. Tia fejlámpája alig világít, aggódom, próbálom egyre többet használni a helyette a telefonomon a zseblámpát, de csak 30-40%-on van a telefon töltöttsége. Elhangzik a második puskalövés az éjszakában. Vadászat van. Maximum tudomásul vesszük de nem foglalkozunk vele. Megyünk tovább fogalmam sincs mikor megyek az úton és mikor térek le róla. Tíz fok körül lehet, csupa pára minden, minden levegővételnél fáj a légcsövem. Forró teát szeretnék. Valahogy elkezd kiszélesedni az út, megtaláljuk a két vadetetőt. Nagyon furcsa jelenség, először apró háznak vélem. Olyan mintha világítana a sötétben. Megyünk pár száz métert és megtaláljuk a Vértesszőlős és Baj elágazást. Innen tudjuk, hogy megvan! Elindulunk Vértesszőlős irányba. Kb. úgy sétálunk mintha fél órája lennénk úton, a fejlámpák fénye alig nyújt segítséget, de megyünk előre, sétálva.

Jövünk lefelé, amikor hív Dalma, hogy néhány perc és szembe fogunk találkozni, mert a férjével elindultak a „megmentésünkre” autóval. Gombóc van a torkomban. NEM! A lábamon fogok bemenni Vértesszőlősre biztos, hogy nem szállok autóba 39 kilométer után. Nem telik el öt perc, amikor meglátjuk a két fényszórót. Itt vannak! Tia csak annyit mond „elküldöm Őket, és a saját lábadon mész be”. Dalma nagyon megértő és a férje is, hogy nem szállok, szállunk autóba. Hihetetlen. A másik „csoda”, hogy hoznak egy termosz forró teát, a vágyott teát. Rettenetesen jól esik, hisz még soha nem találkoztunk, mégis milyen kedvesek. A saját lábunkon beérünk Vértesszőlősre! Isten tudja hányszor másztuk meg sötétben le, föl a hegyet, hogy mennyire féltem, túl vagyunk 42 kilométer gyalogláson, de itt vagyunk és vége van! Beértem, és úgy ahogy szerettem volna, ahogy az nekem ez JÁR! Dalmától megtudom, hogy a párja és a lánya is megjárták az El Caminot (rájövök innen volt a tisztelet a kérésemnek, hogy nem szeretnék autózni), megtudjuk a kapcsolatot Balázshoz. Sűrűn elnézést kérek a makacsságomért, Dalma csak nevet azt mondja mondta is a férjének, hogy mit csinálnának mást szombat este 10 kor, mint zarándokokat „üldöznek” a faluban.

Megvártak minket, aggódtak értünk, elindultak elénk, hoztak meleg italt, és kényelmesen a szállásra vittek, mindezt úgy, hogy teljesen idegenek voltunk. Sokat tanultam ezen a napon és héten. Félelemről, barátságról, emberekről, emberségről.
 

3. nap Vértesszőlős – Tata - Mocsa – Nagyigmánd – (36,5 km) (110,4 km)

Fázós a reggel Vértesszőlősön. Előző este hideg zuhanyként ért, hogy a zuhany tényleg hideg. (nem tudtunk meleg vizet csiholni a zuhanyzóban) Sajnos reggel sincs ez máshogy. Gyors öltözés, fogmosás és távozunk. Kómásan indulunk útnak, mindketten kávéfüggők vagyunk, csak az motivál most, hogy kávéhoz jussunk. Jakab kérlek, küldj kávééééééééét. Fohászunk hamarosan meghallgatásra is talál. A templom után megtaláljuk a jelet és a közértet (itt bolt), ahol hozzájutunk a reggeli első kávénkhoz. Boldogság.

Sokat járunk vidéken, most századszorra is megállapítjuk, hogy más világ, nem vagyunk ide valók. Annyira megszoktuk már a nagyvárost, biztos nem tudnánk itt élni.

Simán visszatalálunk az Előember Telepig. Itt a "hegy". Semmitmondó, nem magas, még egy teljesen hétköznapi túrázónak sem jelent kihívást felérni a tetejére. Nekem mégis felejthetetlen marad. Jól megnézem világosban, utoljára. A jelek segítségével gond nélkül jutunk át Vértesszőlősön. Én elmegyek, és nem jövök vissza többet.

Sétálunk tovább Tatára. Elvétjük a jelet. Igen, igen eltévedünk megint. Alternatív megoldásként a cserjést választjuk. Naná, hogy a kamáslik a zsákban, naná, hogy nyakig vizes minden. Egy nem jelölt külvárosi részen eljutunk Tatára, megvan a jel, ami levisz a Cseke-tóhoz.

Nagyon szép tó, sokkal barátságosabb, mint az Öreg-tó. Majd egy rövid sétával beérünk Tata belvárosába. Tatán kapunk egy pecsétet a zarándokigazolványba…Na de milyet? Pio Atya emléktárgy boltja, nem vagyunk hívők, de ez már nekünk is sokkk. Megyünk tovább, amikor rosszul leszek. Összeszedem magam, ha lassan is. Menni kell, majdnem dél van. Egy jelet láttunk a sarkon, többet nem. Tata nem enged. Hátulról közelítjük meg a várat, felmegyünk a lépcsőn és tényleg jó helyen vagyunk.

Lassan kisimul minden és elérjük a város határában a szántókat. Indulunk tovább a 14 kilométerre fekvő Mocsára. Nem egészen 4 kilométerre Tata határától a szántók közt sétálva elérjük az Asszony-tavat. Mocsára nagyrészt külön megyünk. Ijesztő a nyugalom és a csend. Egy teremtett lélek sincs az utcákon vasárnap délután van. Leülünk a templom előtt, odajön egy kóbor fekete macska.

Mocsa után 10 kilométer sétával elérjük Nagyigmándot. Szép az út, szélmalmok övezik. Nagyigmándra már szürkületben érünk. Mire elérjük a főteret teljesen ránk sötétedik. Fáradtan ülünk le több mint 36 kilométert jöttünk. Fázunk a fáradtságtól, végül elindulunk haza.

4. nap - Nagyigmánd – Ete – Kisbér – 26,5 km (136,9 km)

Hosszú és rendkívül fárasztó volt a hét itthon. Öt előtt pár perccel már a déliben vagyunk. Indulunk Komáromba, majd innen tovább Nagyigmándra. Meggyűlik a bajunk a belföldi közlekedéssel rendesen. Reggel hét órakor már Komáromban vagyunk, szomorúan vesszük tudomásul, hogy egy óra amíg tovább tudunk indulni Nagyigmándra. Időutazunk rendesen. Az egyik legnagyobb kedvencem jut eszembe, Hrabal „A városka, ahol megállt az idő”. És tényleg! A pályaudvaron az óra delet (vagy éjfélt?) mutat.

Nagyigmándon a katolikus templomot ismételten nem találjuk nyitva. A református templom felé vesszük az irányt. A múltkor itt fejeztük be, de pecsételtetni már nem maradt idő. A lelkész nagyon kedves velünk, megmutatja a templomot, mesél a történetéről és megkapjuk a pecsétet. Megköszönjük a kedvességét és távozunk. A település határában leülünk reggelizni. Beszélgetünk, eszünk, valamiért mégis "kivívjuk" a helyiek figyelmét. Mindenki minket bámul, már zavaró, fogalmam sincs mit néznek rajtunk. Ülünk egy lépcsőn és reggelizünk. Tia már rutinos "a vidék nem fogad be minket". Csak vállat rántok.

Nagyigmánd után nem szeretem részen sétálunk, közvetlen az autóút mellett. Úgy 4-5 kilométert tehetünk meg így, majd elérjük az „én helymet” Szőkepusztát. Rideg, hideg, "úri birtokon" megyünk át, lovastanya. Kietlen, egyetlen emberrel sem találkozunk, pedig az istállók nyitva vannak. Nyugodtan és lassan haladunk, a kilométerek száma kevés, nem vagyunk időhöz kötve, sétálunk. Van, hogy együtt haladunk, beszélgetünk van, hogy külön. Hagyom. Ha mondandója van, megbeszéljük, ha nincs akkor lemarad mögöttem. A gondolataim most csak Balu körül járnak. Akinek van gyereke tudja, hogy a kérdőjel örökké ott lebeg. Jól csinálom? Nem tudom. Jönnek-mennek a gondolatok, fogynak a kilométerek, elérjük Etét. Ide sántítva érek be, egy hete fáj a lábam. Hét közben egy-két napra javult, de most visszajött. Hálás vagyok a napi hosszú pihenőért Etén. Először a templomot keressük meg, már meg sem lepődünk azon, hogy ez is be van zárva. November elseje van, mindenszentek napja, sehol semmi nincs nyitva. Kávét szeretnénk így, jutunk el Tibi kocsmájába. Itt ötven évet biztosan visszamegyünk az időben. Megkockáztatom, hogy soha nem voltam még ilyen kricsmiben. A kávéfüggőség viszont nagyúr. Megtudjuk, hogy Tatabányán soha de soha ne műtessük meg magunkat és, hogy Komáromban meleg a víz. Talán, ha húsz percet pihenhettünk a térdem viszont határozottan jobb. Bírni fogja azt a hátralévő 6-7 kilométert Kisbérig.

Ismét szántókon keresztül vezet az út Kisbérre. Kisbérre már teljesen sötétben érünk fél hat magasságában. Nehezen találjuk a szállást. A központi létesítmény természetesen nyitva. Így berongyolunk a helyi kocsmába útbaigazításért. Egyre rutinosabb vagyok már ezen a téren. Nem szabad időt hagyni nekik a visszakérdezésre. Gyors kérdés, megköszönni és elköszönés. Alig tíz perc és a szálláson vagyunk. Mariann nagyon kedves csak kicsit sokat beszél, de ismeri és szereti a zarándokokat. Tiában elevenen él a vértesszőlősi hideg zuhany „mindent csak azt ne”. És Jakab meghallgatja kívánságát, megkapjuk a vágyott forró fürdőt. Hajnali négykor indultunk, tizenkét órát kint voltunk, most érezzük mennyire átfagytunk.

Gyors vacsora, felhívjuk a gyerekeket, hiányoznak, elmesélik a napjukat ahogy mindig, elköszönünk.

 

5. nap - Kisbér – Bársonyos – Táp – Pannonhalma 32,8 km 
(169,7 km)

Reggel hatra állítottuk az ébresztőket. Ez nagyon baráti, mégis alig tudunk felkelni. Kiülünk kávézni, minden csupa köd, vizes, és hideg van.Nagyon lassan elindulunk. Vasárnap van előrelátónak kell lenni enni és innivaló tekintetében, mert nem hiszem, hogy sok közért lesz nyitva a Pannonhalmáig. Még Kisbéren megvesszük, amire szükségünk lehet. Visszasétálunk a templomig és elhagyjuk Kisbért.Nagyon sok szép útjelző táblát látunk, szeretem! A mai nap az egyik legszebb szakasz az eddigiekből, végig erdőben, zöldben sétálunk, gyönyörű az idő és tíz óra körül már a kabátok is lekerülnek.

Tizenkettő előtt pár perccel érjük el Bársonyost. Nagyon tetszik a település neve mindkettőnknek. Keresünk egy padot és a főtéren „megebédelünk”. Icike-picike a falu. Nagyon jó tempóban érünk el a következő településre Tápszentmiklósra.  Némi kaptatót megmászva hamar megérkezünk Kishegyre. Hamarosan elérjük a faragott emlékoszlopot, ahol Dr. Várszegi Asztrik bencés főapát megáldotta a magyarországi Szent Jakab utat. Sajnos sokat időzni itt nem tudunk, lemenőben van a Nap, mennünk kell tovább. Hívogat a zarándokok padja, de most időhöz vagyunk kötve.

Az utolsó 3-5 kilométert külön-külön tesszük meg. Nagyon sokat segít nekem ez az út. Lassan ugyan, de (meg)értek mindent, és rájövök egyetlen dolgom van. Hetek óta egy idézet van a fejemben : „Az akit keresel, az, aki keres” lehet másnak egyszerű a válasz, de én sokat gondolkodtam ezen, hogy az én életemre vetítve mit is jelent ez. Most itt Pannonhalma előtt egy-két kilométerrel rájövök KI az.

Pannonhalmára szürkületben érünk be, és alig húsz perc alatt teljesen sötét lesz és elindulunk haza.

6. nap - Pannonhalma – Écs – Győrújbarát – Ménfőcsanak – Győr – Abda – Börcs 50,5 km (220,2 km)

Péntek este érkeztünk meg Pannonhalmára. A pannonhalmi katolikus templom lelkigyakorlatos házában sikerült szállást találnom, Pál atyánál. A templom mögött van a lelkigyakorlatos ház, azt hamar megtaláljuk. Pál atya nagyon-nagyon kedvesen fogad minket. Megmutatja a házat, konyhát, fürdőt, hálót, és a termeket. Az ágyak az emeleti részen vannak, de ott nincs fűtés. Egy közösségi teremben fogunk aludni, a padlón, matracon, kellemes melegben. Lefekvés előtt kiülünk a kertbe, beszélgetünk kicsit, közvetlenül előttünk magasodik a kivilágított Pannonhalmi Főapátság. Béke van, csend, nyugalom, jó itt, nagyon jó.
Reggel időben ébredünk, Pál atya még a kávénkra is gondolt, összepakolunk és elindulunk. Az eddigi legjobb szállásként értékeljük a lelkigyakorlatos házat.

Nagyon rövid idő alatt érünk Écsre. A katolikus templom nem esik ugyan útba, de néhány perces kitérővel elérhető, így arra indulunk. Az atya még házikabátban van (szerintem mi ébresztettük fel). Megmutatja a 2014-es zarándokcsoporttól kapott fényképet. Azt mondja „maguk hozták”. Jó érzés. Megkapjuk a pecsétet és elköszönünk. Győrúbarát innen 10 kilométer, úgy döntünk itt reggelizünk. Ráérünk. Felhívjuk a gyerekeket is. Elvétjük a jelet. Fogalmam sincs, hogy történt. Megtettem már több száz kilométert a francia és a magyar úton, és nem tudom miért nem tűnik fel, hogy baj van, ha három kilométerem át nem találok jelet.
Öt kilométert jöttünk a kijelölt úton, az eltévedés hat kilométer. Visszafordulunk. Megint Écsen vagyunk. Megkeressük a jelet (egészen pontosan nyolcat számolok meg egy kupacban, amit nem vettünk észre.)

Sokszor le-föl megmászva a hegyet, kaptatós, emelkedőkön le-fel végül elérjük Győrújbarátot. Eseménytelenül megyünk át, újgazdag, puccos új házak, nem a mi világunk. Igyekszünk Győr felé, mert még félúton se járunk. Nem tudom miért, de nem akarok Győrbe menni. Nem történt ott velem semmi rossz soha, de taszít.

Győrbe hosszú és meglepően forgalmas töltésen vezet az út.
Már szürkület van mire beérünk. Nagyon tetszik mindkettőnknek a Kálvária-templom. Ide nem megyünk be, de a belváros felé haladva találunk egy plébániát, ahova bekopogunk pecsételtetni. Itt rögtön több pecsétet is kapunk (Abda, Börcs pecsétjeit, mert Ők látják el ezeket a településeket is). Mire visszatérünk a jelzett útra teljesen besötétedik. Veszünk vacsorát és a legteljesebb nyugalommal megvacsorázunk a Városháza előtti téren. Előkeressük a fejlámpákat és nevetgélve, fura tekintetektől kísérve átrobogunk a sétálóutcán.Viszonylag kevés plusz sétával kiérünk Győrből. Egy autóút szélén gyalogolunk, szemben a forgalommal úgy másfél kilométert. Elérjük Pinnyéd kertvárosát. Itt néhány száz méter után az út felvezet a töltésre. Vaksötét van és hideg. Abda felé a Radnóti Miklós emlékhely felé tartunk. Végeláthatatlanul hosszúnak tűnik a töltés. Mind a ketten nagyon szeretjük az irodalmat és Radnótit. Elkezdünk Radnóti verseket szavalni egyre-egyre hangosabban. Erőltetett menet, Hetedik ecloga és így tovább.

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,.”

"Járkálj csak halálraítélt”. Stílusos. 

Elérjük az elágazást és balra fordulunk. Nem látjuk a sötétben, hogy hol van az emlékhely és mindkettőnk bánatára elmegyünk mellette. Elérjük az 1-es számú főutat. Az írja a könyv „óvatosan kelj át főúton”. A könyvet nappali zarándokoknak írták, nem mesélem el milyen érzés ez, maradjunk annyiban, hogy sikerült. Jön megint a töltés. Vasúti sínekhez érünk. A vasúti híd alatt kellene átmenni, lefelé vezet a lépcső valami vizes patakmederbe. Ezt nem vállaljuk, mert nem vagyunk benne biztosak a töltés pedig, ahol most vagyunk jó irány.

Jön a vonat csak azt hallom kiabál „AM még hátrébb, még hátrébb”. Elmegy a vonat és átevickélek a síneken. Most az M1-es autópálya felé kell mennünk vele párhuzamos a töltés, ami bevisz Börcsre. Hosszú 42-43 km után, nagyon hosszú. Valahogy befordul a bal lábamon a cipőm kérge. Csupa ödéma a bokám. Picit leülünk, mivel nem sietünk sehova, zsákokat a fejünk alá téve, lefekszünk a földre.
Rengeteg csillag van az égen, gyönyörű szép. Ide már nem ér el az autópálya zaja, nincs az a félelem bennem, ami a Gerecsén volt, itt jó, mert nyugalom van. „De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre. (…) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem.”
Balra nézek és leesik egy hullócsillag. Az én szememből meg egy könnycsepp. Életemben először nem kívánok semmit. Úgy lesz, ahogy lennie kell.

Sajnos muszáj tovább mennünk, mert nagyon hideg van. 1,5 km-t kell még megtenni a töltésen, majd további 2,4 km Börcs.


Innen egy dolog motivál: beérni Börcsre. Az utolsó 4-5 kilométert megszenvedjük rendesen. Fájó, de szeretem érzés is egyben. Nehezen de vége lesz a töltésnek elérjük a börcsi hidat. Az ödéma miatt a bal lábam teljesen használhatatlan. Húznom kellene a cipőfűzőn, de ha most lehajolok biztos, hogy orra esek a zsák miatt.

Közben hív a szállásadó hölgy, hogy merre járunk. Elmondom, hogy hol. Nemrég láttuk az utolsó jelet, most ismét töltésen megyünk. Azt mondja eljön értünk, mert késő van és szeretne hazamenni. Elfogadom, mert a települést nem érinti a Szent Jakab út, csak a töltésen vezet át. Ott megállunk, értünk jön, elvisz az erdei iskolába, ahol a szállásunk van, ahonnan reggel tovább folytatjuk.
50,5 km-t sétáltunk, nem így terveztük.

 

7. nap Börcs – Lébény 15 km (235,2 km)

MEGÉRKEZÉS!

Ha úgy érzed, hogy menni, menni, menni kell ne gondolkodj rajta, MENJ! Járd a saját utadat.

„Az utakat sokáig nem érti meg az ember.” (…) Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. (…) De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” 
(Márai Sándor)