Blog

2017.07.11 11:01

 

Ömlött ez eső mintha dézsából öntenék. A szél kukákat borogatott az utcán. Hevesen rázta a rolót az ablakon. Egész délután készült elszabadulni a vihar, végül kitört. A súlyos, párától telített levegő végre megszűnt. A kisfiú bámult kifelé. 

Nem félt a vihartól, tudta otthon biztonságban van.
- Van kedved lemenni? Szeretnél? 
- De, anya hisz esik. 
- Azt látom. Azt kérdeztem van-e kedved lemenni? 
Hosszasan gondolkodott, látszott rajta, hogy belevésődtek az anyai intelmek:

 "öltözz fel, megfázol", "siess haza, esik, elázol".

- Lehet? 
- Igen, lehet.

Lent az utcán az emberek futottak a zuhé elől. Volt aki nejlonzacskót terített a fejére, mások pulóverjeiket. Mindenki menedéket keresett, csak ők mentek szembe az esővel. Nem viseltek esőkabátot, nem volt ernyőjük sem, pedig otthonról indultak. Átfolyt a papucsukon a meleg víz, mely keveredett az utca porával, apró kavicsaival, létrehozva egy iszapos masszát. Láthatóan nem érdekelte őket.

Az anya nézte gyermekét. A szüntelen hulló vízcseppek, átáztatták pólóját, mely izmos, még gyermeki felsőtestére tapadt. Csupa erő, látszik rajta, hogy sportol. Hamarosan férfi lesz.

Odafönt sorra záródtak be a lakótelep magas házainak ablakai. A lakók a biztonságot adó otthon falai közt, nem törődtek a viharral, vacsorához készülődtek, és arra gondolhattak, milyen jó, hogy az áradat előtt hazaértek. 
A kisfiú oldalról a szeme sarkából figyelte az édesanyját, aki jól ismerte ezt a tekintetet. Mindig így nézett, ha valami tilos dolgot csinált. Figyelte az anya reakcióit. 
- Emlékszem, anya régen futni mentél, ha elkezdett esni. 
- Igen így volt, akkor és most is nagyon szeretem az esőt. - válaszolta az anya. 

Az eső jó ne félj tőle. 

Ne menekülj. Ha a szíved és a hited úgy diktálja bátran szállj szembe bármivel. Ha nem mersz élni, bánni fogod. Soha ne légy gyáva, mert bánni fogod, amely végül felemészti az egész életed.

Légy, Balu mindig bátor!

Nagyon szeretlek,

anya. 

2017.05.08 15:22

Gerecsei Térképkör 95 km/2500m 

http://turazokni.hu/gerecsei-terkepkor/
 

Már előre megbeszéltük, hogy ezen a túrán nem sietünk, mindenre lesz idő. „Hajnali” 8 órakor rajtolunk Tatabányáról a Turul-emlékműtől. A piros háromszögön a Csúcsos hegy felé vesszük az irányt. Még sosem jártam erre. Hamar fent vagyunk a Ranzinger Vince kilátónál. A kilátóba nem megyünk fel, mert a köd miatt alig látunk valamit. Kitaláljuk az ellenőrző kérdést és elindulunk lefelé. Borzasztó meredek az út. Fától-fáig araszolok, végül mindenki leér egyben. A fiúk megnyugtatnak, lesz még egy-két ilyen rész. 
85% körüli a páratartalom, sár van és köd, mindenki friss, így gyorsan átlendülünk ezen. Nagyon tetszik nekem a Kappan-bükk és a Bükk völgy. Nevetgélve, beszélgetősen haladunk. Sanyi és Viki bőszen fotóz a majdani ellenőrző kérdések összeállításához. Mi Pistivel csak „lebegünk” megyünk a többiek után és beszélgetünk. Sokat megyünk együtt főleg, százas, hosszú túrákat. Először az ISZKIRIről jól ismert S majd a P jelzésen érjük el az első lakott települést, Vértesszőlőst (12 km). Rövid szusszanás, majd kis elkavarás és lent vagyunk a falu mögötti Tata felé vezető Által-ér-völgyi kerékpárúton. 

Igyekszünk ide kérdéseket kitalálni, mert a falun áthaladva simán rövidíthető lenne az útvonal. Tatán megállunk eszünk meleg ételt a büfésoron. Lángosozunk, a többiek söröznek, majd elindulunk a tó felé. Nem kell teljesen megkerülni a tavat a vár után letérünk és a Cseke-tó felé vesszük az irányt. A Cseke tavat viszont körbejárjuk. Kezd sok lenni a sík terepből, kérdezgetjük Sanyit, hogy ugye elég volt a tavakból??? Az ISZKIRIRŐL szintén jól ismert útvonalon az S jelezésen Tóvároskert v.m keresztül elhagyjuk Tatát és néhány perc múlva Bajon vagyunk. Itt megállunk a helyi kocsmában. Ki sörre, ki kávéra. Én személy szerint csak lábat kenegetek. Fél órát üldögélünk, hisz mindenre van idő. A helyiek a szemük sarkából figyelnek minket. Már csak én vagyok a műintézményben, amikor beszól nekem az egyik, hogy „aszics” (értsd: Asics) futócipőben könnyű. Szívem szerint visszaszólnék, de inkább meghagyom őt a söre mellett ebben a hitben. 

Elindulunk a Kálvária felé. Lassan az egyharmadánál vagyunk a távnak. Egész más így felmenni, mint az ISZKIRIN 70 km környékén. „Aszics” terepfutócipő ide vagy oda, nekem azért sikerül elesni és csúszós kövön. Felnézek és látom, hogy a III. stációnál vagyok „Jézus először esik el a kereszttel”. Pisti összekanalaz, én pedig nyugtázom, ha a stációt jelnek veszem, akkor Isten vagyok, de a másik két esését/stációt most kihagynám. 
Tardos felé haladunk (37 km). Csak erős idegzetűek olvassanak irányjelző táblákat, mert Vértestolnára akár 2,5-3 km megtétele után is el lehet jutni, nekünk ehhez kb. 40-43 km kitérő kell. Így lesz kör a kör. Tardosra szakadó esőben érünk be. Megy a dilemma, hogy mi legyen. A fiúk kiokoskodják, hogy egy órát fog esni. Találunk két egymás mellett lévő éttermet. Két csoportra oszlunk, Vikiék levest kívánnak, én három fiúval a másikba megyek. Másfél órát töltünk a „frissítőpontokon”, mivel ugye ezen a túrán mindenre van idő. Nagyon jól esik a meleg étel. Kedves a kiszolgálás. 

Feltöltődve vágunk neki a Gerecse csúcsának (634 m). Viki és Sanyi fényképez, kérdéseket talál ki. Íródik a történelem. Mi vagyunk ennek a túrának az első teljesítői, ebben a formában mi gyalogoljuk le először. Jó itt lenni. Ezen a szakaszon medvehagyma és annak illata kíséri utunkat. Sötétben érünk fel a TV toronyhoz. Még sosem jártam itt. Viszonylag könnyű az út, kellemesen emelkedik a szerpentin. Éjszakai sötétség ereszkedik le, mi pedig elővesszük a fejlámpákat. A fiúk riogatnak, két meredek lejtővel. Már előre tartok tőle. Remélem hamar jönnek, mert úgy vagyok ezekkel, hogy jobb rajta túl esni. Az elsőt viszonylag jól veszem. Persze én vagyok a leglassabb. Pisti mondogatja, hogy majd jön a Z jelzés és vele együtt a második. Ez a G50-ről mindenkinek ismerős kivéve engem, mert nem járok divat túrákra. Leevickélek rajta, Bányahegyen át végül feltűnnek Héreg fényei (54 km). Itt a temetőnél szusszanunk és vizet vételezünk, mert innen már nem lesz erre több lehetőség. (Tarjánban nem esik útba nyomóskút. Közértet megvallom nem figyeltem. )
Vikivel itt lábat is ápolunk. Tarjánt hosszú-hosszú szántón való meneteléssel érjük el. Viki szerint folyamatosan tolják el előlünk a falut. Kezdődnek a holtpontok. Hosszú ez a P jel. Tarjánban pihenünk egy buszmegállóban. Istvánnal eldőlök egy padon. Ami utána következik a P-on az embert próbáló, felmegyünk, hogy lejöhessünk, majd lemegyünk, hogy felmehessünk. Holtpontok sora következik mindenkinél. Balázst a kiszállás gondolata foglalkoztatja. Terve is van: a K négyzeten lemegy Tatabányára Tornyóról. Nagyon hosszú a piros. Jobbára csendben haladunk, a nagy dolgok a csendben dőlnek el, hét ember önmagával, az álmossággal, ilyen olyan sebekkel küzd. Mindenkit fölráz, amikor pár méterre tőlünk egy vaddisznó röfögése töri meg az éjszaka csendjét. Még sosem találkoztam vaddisznóval, ilyen közelről meg pláne nem. Alig pár méterre lehet. Egy pillanat alatt éber lesz mindenki. Tornyópusztán leülünk a padon. Lehajtom a fejem és elalszom 5 percre. 

Ismerős úton megyünk tovább (persze Balázs is jön tovább) tudom, hogy lesz egy lejtő a K-n. Nem vészes. Utána a szántó mellett mindenkinek beázik a cipője, akinek nem gtx-es, felázik a lábunk. Ég az egész talpam, Balázs és Zsolti is panaszkodik. Gyötrelmes órák következnek számomra. Gyalogolva próbálok aludni, ég a talpam. Hajnalodik, ez a legnehezebb időszak számomra a százas túrákon. Hosszú órákig kísér ez az állapot. Vértestolnára (80 km) már fejlámpa nélkül érünk be. Soha ilyen rosszul nem voltam még 80. km nél. Ilyen távnál nincs séma, vagy rutin, bármikor bármi lehet. Alig haladok. István elolvas valamit egy táblán és állva elalszik. Azt mondja az lehet a baj, hogy nem szoktunk ennyire lassan jönni. Ha TT-n vagyunk sokkal gyorsabban haladunk. 
A többiek mondogatják, hogy lesz kávé a faluban. Kizártnak tartom, hogy vidéken ilyenkor (7 óra előtt) nyitva legyen bármi is. Megérkezünk és kiderül a közért 8 kor nyit, de számunkra ez sem releváns, mert 7-én zárva. 5 perc szusszanás után, megyünk tovább. Nekem halálzóna. Azért lehetek rosszul, mert az étteremben ettem utoljára. Van nálam 3 szendvics de mind a kukában köt ki, nem kívánom. A Halyagos csúcsa felé tartunk. Azt veszem észre, hogy csúszik szét és hullámzik az avar. Homályos minden. Sanyival és Pistivel próbálok haladni. Eszembe jut a Kálvária előtti táblat, amit egészen biztosan zarándokok tettek oda. "Soha senki nem vándorol egyedül". Sanyi és Pisti vigyáz most rám. Mondani se kell, érzem. Nagyon rendesek. Sanyi mondogatja, hogy hamarosan vége. (Órák kérdése). István nem szól. Ismer engem, ilyenkor undok vagyok. Utálom a világot. Valahogy felérek a csúcsra, enni kéne, de már nem tudok. Magamba fordulok ilyenkor és taposok előre. Jelen esetben lefelé az S-en. Koldusszállás előtt kell majd rákanyarodni a K négyzetre. Ezt a jelet ellopták. Nem szokott ez ilyen hosszú lenni. Valahogy elérjük, Sanyi se járt még erre. Kis csapáson haladunk, sűrű a növényzet, a levelekről az éjjeli eső mind a nyakunkban landol. Mindegy csak érjünk már ki a Panoráma útra. Végül eljön. Szívás. Fogalmam se volt róla mi az a Panoráma út. Azt hittem valami gyalogos, babakocsi tologatós sétány. Helyette kapok kb. 600 méter hosszú, aszfaltos emelkedőt egyben. Sanyi kérdezi, hogy mi a véleményünk a túráról. Csak annyit mondok, hogy alszom rá egyet, mert amit most gondolok, itt a szerpentinen azt lehet, megbánnám. Végül felérünk, Viki, Balázs, Zsolt és Gábor már fent kávéznak. Balázs fényképez, mindenki gratulál mindenkinek. Egy pillanat alatt feledésbe merül minden. Már a Héreg és Tarján közti P szakasz és a francos panoráma nélküli Panoráma út is szép. 
Sanyi! Ha ma kérdezed, azt mondom, jövök legközelebb is. Tetszik nekem ez a Gerecse. Van egy sajátos hangulata, teljesen más, mint a Pilis vagy a Börzsöny ahová többet járok. A Gerecse a szelíd emelkedőivel, lankás útjaival a Börzsöny meredek emelkedőivel szemben számomra kirándulósabb érzést nyújt, sokszor otthonos érzésem volt. 

Akik a történelmet írták: Károly Viki, Laki Zsolt, Walczer István, Pávó Balázs, Szászfai Gábor, Csetneki Sándor, Szőcs Annamária 

Hasznos infó: 
Vízvételi pontok: Vértesszőlős, Tata, Baj, Tardos, Héreg, Vértestolna 
Étel/büfé pontok: Vértesszőlős a falu elején közért, Tata tópart melletti büfésor, Tardos éttermek, Vértestolna közért

http://turazokni.hu/gerecsei-terkepkor/

2017.03.14 14:21

ISZKIRI100 – 2017. március 11-12.

Viszonylag későn valamivel fél nyolc után rajtolunk Szárligetről. A Zuppa-nyereg felé vesszük az irányt. A túra elején mindig sok a szövegelés. Egy hónapja nem találkoztunk van mit megbeszélni. Hamar elérjük az 1. ellenőrzőpontot a Zuppa-oldalon. Fél óra múlva már Száron vagyunk. Itt nincs pont, átfutunk a falun. Gyönyörű szép az idő, egyenletes tempóban haladunk a piros jelzésen. Némi emelkedő után elérjük a 2. pontot (16,3 km) a Macska-bükki elágazást. Itt átmegyünk a kék keresztre. Nagyon jó tempóban haladunk ötös átlag felett (5,3 km/h). De messze még a vége. A Mária szakadéknál Gyula fogad minket, lobogtatjuk az itinert, de a sikeres csekkolásnak ára van. Felküld minket az új Körtvélyesi-kilátóba. A kilátó a 3. ellenőrzőpont. István felmegy „kilátni”, én igazítok a zoknimon és indulunk vissza a szakadékhoz, ahol Gyulától megkapjuk az itinerünkbe a 4. pontot igazoló szúróbélyegző lenyomatát. Készül sztárfotó is itt még nagy a mosoly. Elindulunk vissza Szárligetre. Jól vagyunk, minden rendben. Ez így van jól, egy százas túrán itt még nem mutatkozhat a fáradtság. Beszélgetünk végig, miközben visszaérkezünk a rajtba. Szárligeten találkozom Zsoltival, sokadik százas próbálkozása ez, 2015-ben az Iszinik100-on mentünk együtt, de Dorogon el kellette engednem a kezét, nem tudott akkor velem tartani a célig, őszintén drukkolok neki, hogy most sikerüljön! Pecsételünk, nem időzünk sokat, és elindulunk Tata felé. 

Itt csatlakozik hozzánk István ismerőse Dani. Hárman indulunk tovább a hosszú K jelzésen. Újabb 13 km megtétele után érkezünk meg a Somlyóvári kulcsosházhoz. Én az OKT pecsétet használom, jobban tetszik, mint a kihelyezett szúróbélyegző. Majd gyorsan bekenem a lábam, ritkán használok vazelint, ha mégis akkor csak egyszer, amikor reggel belebújok a zoknimba. Most tesztelés alatt van a 20 kilométerenkénti kenegetés. Eddig beválik. Kiérünk a Tornyópuszta felé vezető lejtős aszfaltos erdei útra. Tornyópusztát nagyon várjuk. Meleg kaja pont és ott van Zoli pontőrként. Gyorsan eltelik az alig több, mint 3 km és elérjük a 7. ellenőrzőpontot (40,74 km). Nehéz innen tovább menni, hot-dog, kávé, pad, jó társaság. Zoli „megnyugtatja” Istvánt, hogy lesz ez rosszabb is, amikor hajnalban elkezdek majd neki énekelni.

Elindulunk lassan, akkor jön Viki és Balázs. Ők szalagozták ki a teljes távot csütörtökön, most pedig segítőként vannak jelen. Hihetetlen! Nagyon fáradtak látszik is rajtuk, de nem panaszkodnak, mosolyognak. Viccből elindulok, az autó felé Balázs gyorsan bezárja J . Továbbra is hárman haladunk tovább. Dani nincs túl jól. Először azt hittem csak hülyül, amikor a kiszállásról beszél. Látom, hogy komolyan foglalkoztatja. Néha „feltámad” elhúz, de pár perc alatt beérjük mindig. A K jelzés előtt pár perccel jön szembe az első. Egy futó srác, nem ismerem. Gratulálunk neki. Nyolc fölötti a tempója. Koldusszálás után átmegyünk az S jelzésre. Itt jön, vagyis fut szembe velünk hamarosan Kovács Robi. Jellegzetes szakálláról azonnal megismerem. Első DZK teljesítő (300 km, 59 órán belül) múlt héten futotta, ez a százas lehet a levezető. Tapsolok és gratulálok neki, kedvesen megköszöni, és fut tovább. Olvastam a beszámolóját, követtem a teljesítést, legenda! Szépen lassan esteledik. Szemünk sarkából Danit figyeljük. Fogy el lassan. Sokáig fejlámpa nélkül megyünk a sötétben. Énekelgetek. Zolinak igaza van, borzasztó hangom van, de csak így tudom elterelni a figyelmem.

„Túl nagy a por és messze a cél
De ettől több kell, hogy legyőzzél”

Stílusos! Orvosi engedéllyel vagyok itt. Február 22-én azaz, 17 napja operáltak, volt bennem egy cső is, amit a bal oldalamon vezettek ki és annak a varratának a helye nagyon fáj, próbálok nem figyelni rá. Az 55. kilométernél érjük el a rotundát, ami 8. ellenőrzőpont is egyben. Sissy és János a pontőrök. Maradjunk annyiban, hogy jó a hangulat (18+ karika) leülünk öt percre, rákenem az utolsó adag vazelint a lábamra. A túra felénél járunk és elfogyott. Lecserélem a zoknit is. A kálvária felé vesszük az irányt, sötét van, a vége felé bukdácsolok a köveken. Dani feladja, kiszáll Bajnál. A templomnál otthagyjuk. Számára véget ért az Iszkiri. Ketten megyünk tovább. Továbbra is Roadot „énekelek” miközben átcsorgunk Tatára. Hosszú az aszfaltos út és unalmas, végül elérjük a mozit. Számomra mindig ez a legnehezebb része ennek a túrának. A tókör után ki lehet szállni 65-ös díjazással, 13-14-15 óra után véget lehet vetni az önsanyargatásnak, meleg van, haza lehet jutni, és ágyban aludni. Tavaly nem, de idén biztos vagyok benne, hogy továbbmegyek. Tatán idén is Jani a pecsét menedzser. Mosolyogva két puszival fogad. Kérdezgeti, hogy vagyunk. Rendes tőle, hogy nem bíztat maradásra. Otthagyom nála az összes cuccom és elindulunk a tókörre. Annyira beszélgetünk, hogy az első szúróbélyegzőt kihagyjuk. A 3. km után hívom Sanyit, hogy lassan az Átal-ér hídjánál vagyunk, de nem találtuk még ep-t a tókörön. Találok egy táblát azt igazolásképpen lefényképezem. Sanyi nagyon rendes azt mondja haladjunk tovább. A második pontot megtaláljuk. A kör vége felé meglódulok, mintha most indultam volna. Visszagondolok február 22-re és arra, hogy 3 órámba telt eljutnom a mosdóba, most pedig itt vagyok. Ez átbillent és „fejből” megyek, nem érzem azt, hogy fáj a lábam. 

Jó erőnlétben érünk vissza a moziba. Itt vesszük elő először az itinert, ott virít vastagon, hogy az első pont a tónál a lovardánál keresendő. Így jártunk. Itt van Zsuzsi, Zoli, Zsolti, Feri, Judit, Jani. Nehezen indulunk tovább, jó lenne azt a sós perecet kicsit tovább rágcsálni, de nem lehet. Tavaly itt nagyon rosszul voltam a vízhólyagok miatt. Most is kezdenek előjönni, de nem vészes. Bajnak vesszük az irányt. Dani már nincs a templomnál. 16 órája leszünk úton lassan. Éjfélhez közeledik az idő. Egy kóbor kutya fut felén a szőlőhegyeknél. Nagyon félek tőle, lekapcsoljuk a lámpákat, elrakom a botot. A kutya nem tágít. Ekkor megszólal a telefonom, elkezd felém futni, remeg a kezem, amikor kikapcsolom a telefont.A Caminon támadtak meg kutyák azóta nagyon félek tőlük. Jó negyed órát köröz körülöttünk, amikor a kálvária alján végre eltűnik. Megkezdjük az emelkedést fel a Pusztatemplomhoz. Megint számolom a kálváriákat, 1,2,3,….végül felérünk. Nincs már nevetgélés, pecsételünk, iszom egy kólát és megyünk tovább. 77 km van a lábunkban. Elkezd esni az eső, nincs sapkám, felveszem a kapucnit. Úgy érzékelem, hogy valami lehet a fejlámpámmal, 1-2 km-en keresztül alig látok, mire rájövök, hogy a kapucni takarja. No comment! Fáradok. Elmaradoznak a szavak. Olyanokról beszélgetünk, hogy mennyi időnk van még a szintidőből, mikor érünk már fel, mikor jön Koldusszállás. Az eső havas esőre vált, 3-4 órát megyünk esőben, nincs esőkabátom, kezd átázni mindenem.

Koldusszálláson átmegyünk a kékre. Ez az utolsó jelzésváltás. Alig beszélünk, néha még síkon is beleállok, majd jönnek az emelkedők, végül visszaérünk Tornyópusztára. Viki és Balázs vannak a ponton. Döbbenet! Csütörtök reggel óta vannak talpon. Köszönjük Nektek! Beülök kicsit a csomagtartóba a 91. kilométert tapossuk. Vissza kell menni az aszfaltos úton a kulcsosházhoz. 3 km felfelé. Kanyarog az út, kanyarog, de nem akar elfogyni, ezzel párhuzamosan én elfogyok főleg fejben, nem akar jönni a balos kanyar. Ha most egyedül lennék elbőgném magam. Ésszel tudom azt, hogy 50 km-el kevesebb volt a lábamban, amikor itt haladtam ráadásul lefelé, de most nem értem miért nem akar már jönni. Dühös vagyok, tompa és fáradt. István rendületlenül mondja, hogy jönni fog. Attól tartok, hogy elnéztük a kanyart, előveszem a gps-em, bekapcsolom most először, rajta vagyunk a track-en, és alig 150 m a kanyar. Totál mélyponton vagyok, 94 km után ez valamennyire érthető. Fájnak a lábaim, kóválygok a fáradtságtól, szakad a havas eső, 24 órája lehetek ébren, fogyok el, mint a gyertyaszál. István megengedi, hogy a házban pihenjek pár percet. Lefekszem egy mocskos, rozsdás, vasból készült asztalra. Fekszem a koszban, de újra el kell indulnom, van még legalább 15 km előttem. Még sötét van, esik a havas eső, és bokáig érő ragadós sár mindenütt, a lejtmenetek nagyon csúsznak. Órák óta nem beszélgetünk, de nem is kell. Nem tudom eldönteni, hogy István azért mondja, hogy fáradt, mert valóban az vagy csak így próbál nyugtatni. Nagyon szuper túrázó, nagyon szuper hosszútávos. Zombi módban megyek jobbára előtte. Még Nagyegyháza település előtt egy kitett részen a vadászles előtt látok egy alakot narancssárga szélkabátban, gondolom megkérdezem tőle, hogy melyik távon van….közelebb érünk és látom, hogy egy kiszáradt sárgás levelű fát véltem túrázónak….magamban vigyorgok, István ebből nem érzékelt semmit. Nekem ilyenkor nehezemre esik a beszéd, hallgatok, ha szól hozzám hümmögök csak. Elérünk Nagyegyházára, itt már sok nekem az aszfalt. Kétszer annyinak tűnik a táv, mint idefelé volt, alulról karcoljuk a 105 km-t és még nincs vége. István mondogatja, hogy a buszmegállótól még 5 km, de az a buszmegálló nem akar jönni. Tavaly ilyenkor (104 km) már a célban voltunk. Átmegyünk az autópálya alatt, eszembe jutnak Balázs szavai Tornyón: „meredek lesz, de szerencsére nem hosszú”. Nem tudom Balázs melyik műsort nézte, mert Vikinek van igaza, ez a rész sz@r. Még egy emelkedő, még egy, és még egy. Hullámzik a kék. Nem tudok beszélni, állva alszom, végül elfogynak az emelkedők, egy gerincen haladunk, majd egy nagyon meredek lejtős rész jön. Inkább 10x felfelé mennék rajta, mint most lefelé. Szétszedi a térdem. De tudjuk, hogy megcsináltuk. Gombóc a torkomban, könnyek a szemem sarkában, MEGVAN! Másodszor is megvan!

 2016 - ISZKIRI100

 2017 - ISZKIRI100

2017.03.02 12:41

Állok a kordon mögött és nézlek. Hosszasan nézlek, most van időm. Bevallom értelek is, meg nem is.

Értelek, mert én is álltam azon a pályán, ugyanakkor meg nem értelek, hisz egy közös esti örömfutásra jöttetek össze. Mondhatod, hogy ne okoskodjak, hisz Te vagy a pályán, én pedig a kispadon, „csupaszon”.


Kimaradt az életemből bő másfél év, amikor egyáltalán nem jártam versenyekre. Tavaly ősszel kísérőként vettem részt egy utcai futóversenyen, ahol már az első pár percben úgy éreztem magam mintha valamelyik sportáruház megelevenedett kirakati bábui közt járnék. iPod tartó, kulacs a derékon, kulacs a kézben, szívókás hátizsák, mp3, telefon, kompressziós szár. És ez nem egy triatlon verseny volt „csupán” egy esti utcai futóverseny (3-10 km). Láttam olyan versenyzőt, akin annyi cucc volt, mintha az Egyenlítőt készülne körbefutni.


Ismerek olyat a környezetemben, aki azért nem megy le az edzőterembe, mert nem tudja megvenni a drága sport felsőt, a többi meg ott abban a környezetben ciki. A mai világunkban túl nagyok az elvárások, önmagunk és a környezetünk felé. Minden a fogyasztásra ösztönöz. Tetszik vagy nem, de a fogyasztói társadalom szépen lassan maga alá gyűr(t) minket a sportban is. Egyre több iparág épül a sportra, amik folyamatosan arra próbálnak ösztönözni, hogy vásárolj, fogyassz.

Biztos, hogy kell ennyi iPod tartó, karbon kerék, versenysisak, kompressziós szár?


Elmesélek valamit. Néhány évvel ezelőtt volt az én életemnek egy nagyon rövid szakasza, amikor messzi országban egyedül gyalogoltam, egy hátizsákból éltem. Volt egy váltás ruhám, alap tisztálkodó szereim, és néhány euró a pénztárcámban. Három hét volt csupán, de ez a három hét volt életem egyik legboldogabb időszaka. Én is „kirakati bábuként” érkeztem meg, majd alig néhány nap alatt levetkőztem a külsőségeket és csak az alap dolgok maradtak. Fokozatosan hagytam el mindazt, amit addig fontosnak hittem. Ezt mára már sikerült átültetnem a mindennapjaimba, így a sportba is. 


A triatlont űzhetjük csapatban, de mégis alapvetően egy magányos sport. Imádom, mert úgy van „összerakva”, hogy egyedül tudok maradni önmagammal. Ez nagy kincs. Külsőségekre semmi szükségem. Egyedül úszok, egyedül kerékpározom és csak nagyon ritkán, alkalomszerűen futok valakivel. A triatlon segítségével ki tudok lépni a hétköznapi mókuskerékből. Én hosszú idő óta zene nélkül futok. Csak magamra, az engem körbevevő tájra tudok koncentrálni. A futásom javult, nem megy el más irányba a figyelmem, észreveszek olyan dolgokat, amiket eddig nem. Csak a légzésemre, a lépteimre figyelek, zene helyett a gondolatok repítenek. Ez egy folyamat, hosszú folyamat. Olyan ez, mint a kezdők lelkesedése. Elkapja az embert a hév, a vásárlási láz, végül fokozatosan tisztul le. Elmarad a külcsín, és megkezdődik a belső utazás.

Mondhatod, hogy a triatlon egy és eszközigényes sport. Igazad van! Mivel három sportot ötvöz magában nagyon el lehet veszni az eszközökben és a külsőségekben. Ne a menő és drága cuccokba kapaszkodj. Ne öltözz asztronautának egy sprint triatlon távon. Ha nem edzettél rendesen a kompressziós szár, a versenycipő nem fog a célba repíteni, ahogy a drága gél vagy izó sem. Nem azt mondom, hogy ne vegyél minőségi dolgokat. Van néhány alap dolog, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy biztonsággal, sérülések nélkül tudj sportolni. Ilyen például a megfelelő futócipő, vagy a kerékpárhoz a bukósisak, szemüveg. Ha hideg a víz a versenyen előírják a neoprén viselését, tehát szükséged lesz a neoprénre.

Ülj le Magaddal, gondold át a célokat és, hogy ehhez mire lesz alapvetően szükséged.


Próbáld ki egyszer, hogy zene, ne adj isten gps-es óra nélkül mész futni, tudod csak úgy érzésből. Hagyd otthon az egyébként is folyton kieső fülest, a hozzá tartozó madzagot, amibe mindig beleakad a kezed, a pulzuspántot, a csipogó órát. Hagyd kiürülni a fejed. Ne érezd magad rosszul, mert nem a legutolsó divat szerinti az öltözéked. Dobd el az álarcot, és sportolj a magad örömére!

Ismered a mondást: „Ember, a futás lényege a szabadság!”

Ember, a sport lényege a SZABADSÁG!

2017.02.24 17:43


Kitörés60 – 2017. 02.11-12.

Időben érkezem valamivel négy előtt már a Kapisztrán téren vagyok. Gyalog megyek fel a Déliből, nehogy kevés legyen az előirányzott 2200 méter szint. Az előző évektől eltérően idén nincs előregisztráció. Nagy a fejetlenség, első körben nevezési lapot szerzek be, majd nagy nehezen megkapom az itinerem is. Szerintem az előnevezős rendszer jobb volt, de ezen hamar túl is lendülök. Istvánnal és Tamással elindulunk, békés rendőri megfigyelés mellett. A Bécsi Kapunál ellendemonstrálók kiabálnak, a magam 39 évével is bőven anyukája lehetnék a kiabáló kislánynak, túra ide vagy oda, gondolatban azért kislány megbuktatlak töriből.

Tempósan gurulunk a Moszkva felé, majd át a Városmajorba. Itt van egy pici bizonytalanság (első eltévedés?), mert István, aki immáron nyolszoros teljesítő másik irányból szokott kerülni, most arra megyünk amerre én „szoktam”. Jön szembe egy fiatal srác és megállítja Istvánt megkérdi hová megyünk. A válasz: Szomorra. A srác áll bután mi pedig robogunk tovább, kaptatós rész következik, A Diós-árkon keresztül, némi lépcsőzés után feljutunk az első ellenőrzőponthoz a Széchenyi-emlékműhöz.

A Széchenyi-hegy után a Normafa felé vesszük az irányt. Itt még minden csontszáraz. Normafát elhagyva a koregrofia a következő szokott lenni: lámpa és hólánc FEL! Most sincs ez másképp, elsőnek a lámpát veszem elő. Majd kb. 200 méter megtétele után a szögest is. Vadonatúj tűzön, vízen, de leginkább jégen járóm van. Most viselem először. Az első lépések bizonytalanok. Aztán rájövök tényleg nem csúszik, atombiztos.

Óvatos, de határozott léptekkel érjük el 2. ep-t Csacsi réten. Itt már vannak esések, csúszások. Virág-völgyről sok rosszat olvastam az előző heti túrabeszámolókból, de minden gond nélkül letudjuk a távot. Tamást közben elveszítjük, mert visszamegy megkeresni a telefonját. Istvánnal ketten baktatunk fel a János-hegyre. A tervezettnél előbb érünk fel, ötös közeli a tempónk. Itt még nem tudjuk, hogy korai az öröm. Pecsételünk, megesszük a csokit és öt perc múlva már Erzsike lábai előtt fényképezünk. Elkezdünk ereszkedni a P-jelzésen Szépjuhászné irányába. Néhány száz méter után jön a fekete leves. Tükörjég minden. 2015-ös Kitörés „feelingem” van. Csúsznak, másznak, esnek, kelnek körülöttem az emberek. Remélem, hogy csak átmeneti a helyzet/terep. István elesik mögöttem. Próbálunk lejutni a hegyről, mindenki kapaszkodik mindenbe, amit ér. Közben megjön Tamás, kiderül, hogy a telefon végig a zsebében volt. Ugyanolyan a szögese, mint az enyém. Fut benne. Azt mondja ne féljek, (4 térdműtét után ez nem vicces), mert lehetetlen elesni a cuccban.

Valahogy lejutunk innentől Istvánnal megyek végig. Nem tudom mennyit esett, rövidebb időközökre elveszítjük egymást. Mondani meg nem mondja. Nagy-Hárs-hegy felé vesszük az irányt. Simán felérünk, pecsételünk és tudjuk, ha hegy ezen oldala száraz a másikon tükörjég vár. Így is történik. Én megyek elől. A Bátori-barlangnál az új lépcső tövében áll egy srác és reszket a fájdalomtól. Eltörött a csuklója. Fogalma sincs merre induljon, lefelé tükörjég, vissza kapaszkodni nincs ereje. Társasággal van így sokat tenni nem tudnunk érte. Valahogy lebotorkálunk Hűvösvölgybe. Itt megállunk én eszem egy lángost, István egy hot-dogot. Ismerős a terep: mászni kell, kell az erő. Az S en felkapaszkodunk először a Vadaskerti emlékműhöz, gyors pecsételés után viszonylag gyorsan feljutva az Újlaki-hegy tetején állunk.

Innen megint ereszkedni kell, felfelé nem csúszott, tehát lefelé fog. Így is történik. Behullámvasutazunk Virágos-nyeregbe. Új szlogen születik: „Szopóágon Szomorra”. Jó lehet akinek itt a cél, nekünk még van hátra 35 km. Iszunk egy langyi teát, a szendvicset elrakjuk. Az előző évekkel ellentétben ez most csak olyan átmenő pont érzés nekem, jobb szokott lenni. Nem időzünk sokat. Rám kiabál egy katona ruhába öltözött segítő, hogy hööööööölgyem, huszonötös arra, hatvanas arra. Értem én nem kell kiabálni. Mögöttünk ugyanezt a marcona urat megszólítja egy hölgy csak úgy bele a vaksötét éjszakába az erdőben, hogy „Hol van a buszmegálló?”. Gyorsan ellépünk onnan, mert fuldoklunk a nevetéstől.

Iszonyat, ami fogad a Kötők padján. Tükörjég minden, és lejt lefelé a szakadékba, védőháló nincs, egy peremen kell egyensúlyozni. Vagy lépésben haladunk, vagy várunk, hogy egy bajbajutott társat kihúzzanak, felszedjenek valahonnan. Szopóág rendesen. Tavaly itt szakadt le a porc a bal könyökömben. Tériszonyom van, csak túl szeretnék jutni ezen a részen. István sokszor elesik, nem bírom nézni, segíteni nem tudok, minden esés után megkérdezem, hogy „jól vagy?”. Tudom, hogy nincs jól. Elől megyek, mert rossz látni, ahogy elesik, nem bírom. Van egy köves, kidőlt fás rész, ahol nem állok meg a lábamon. Inkább magamtól leülök a tükörjégen, a műszálas futógatyámban elindulok a szakadék felé, csúszom lefelé, a talpam fennakad egy kidőlt fa ágán, oldalazok kicsit és valahogy talpra tudok állni. 

Átjutunk a Kötők padján, Alsó-Jegenye völgy felé indulunk lefelé. Ül egy srác az út szélén. Megszólítom, hogy tudok e segíteni valamiben. Azt mondja jól van, de „éppen áldozatot hoz”. Jesszus mondom ez arra várt, hogy jöjjek és most feláldoz engem a jégenjárómért a Kitörés oltárán. Kiderül, hogy mezítláb fog tovább gyalogolni és a zoknit a cipőre húzza. Tehát a zokni lesz az áldozat. István beér az ep.-n.

Meg se merem kérdezni mennyit esett. Csak annyit mond: szopóág. Innentől ez lesz a szitokszó. A Csúcs-hegyi nyeregtől azt hittem nem lesz rosszabb, de lett. Elkezdődik a borzalom. Az Alsó-Jegenye -völgy végig tükörjég (2-3 km-es szakasz). Életemben nem láttam ennyi esést, mint itt, emberek a földön, a patakban, mindenhol. A felénél látok egy srácot és másik kettőt mellette akik húzzák fölfelé, olyan mintha Balázs lenne. Ááááááá gondolom biztos nem ő, profi túrázó kizárt, hogy ne legyen szögese. Nincs neki. Ahogy elhaladok egy csoport mellett Viki hangjára kapom fel a fejem. Az ott lent valóban Balázs, fent Viki várja, hogy felhúzzák. Istvánt nem látom sehol, gondolom felment az erdős részre. Kijutok. Leülök és megvárom. Tavaly miután szétszakadt a könyököm, Ő ajánlotta fel, hogy ott a buszmegálló (Solymáron vagyunk). Most én mondom neki, hogy ott a buszmegálló. Ahogy anno én úgy ő sem hajlandó meghallani. Rengeteg itt a feladó, ide érkeznek a mentők is a sérültekért. Megyünk tovább.

Brutál szakasz jön megint tükörjég vezet lefelé a völgybe a hídhoz majd fel. Annyira csillog, és meredek, hogy nem merek lemenni rajta, megint magamtól ülök le, de már óvatosan a csúszós gatya miatt. Kerek-hegy felé tartunk. Egyedül vagyok, azon gondolkodom mit is keresek itt. Ja tudom, szopóágon megyek Szomorra. Lassan előkerül István, nem merem kérdezni Ő pedig nem mondja, látom rajta, hogy össze-vissza van törve. Rossz érzés hogy, nem tudok neki segíteni. Holtpont következik, de nem a terep miatt, álmos vagyok, nagyon álmos. Alig vonszolom magam, sose akar a S jel összeérni a K-el. Többször látni vélem a kéket de kiderül, hogy vízió. Olyanokon meditálok, hogy mi lenne, ha még lőnének is ránk....minek meditálok ilyeneken?

Elérünk a Muflonhoz, vártam már, mert tudom, hogy itt kicsit leülhetek. Így is történik. István valamiért nem akar, de olyan fáradt (álmos) vagyok, hogy annyiban hagyom. Egy részeg vendég tántorog mellettem, a pultos kislány mondja neki, hogy a túrázó (én) jobban néz ki mint, ő pedig egy métert se gyalogolt. Miután kétszer felborítja a botjaimat jobbnak látjuk indulni. Pedig maradós pont ez, hisz utána a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás következik. Elindulunk lassan kiérünk Nagykovácsiból, a hegy felé vesszük az irányt. Néhányszor beleállok, de jó tempóban érünk fel. Szeretem ezt a helyet nagyon. Tavaly semmi nem látszódott a köd miatt, most nagyon szép. Nem csak a kilométerek, de a jég is elfogy a talpunk alatt.

Képtelen vagyok ébren maradni, most István megy elől, többen odajönnek hozzám, hogy jól vagyok e, mert fura a járásom. Ég az arcom, törnek a végtagok körülöttem, nekem meg az a legnagyobb bajom, hogy álmos vagyok. Jól vagyok csak álmos, mindeközben figyelnem kell a bokámra/térdemre, mert olyan a talaj. A kezdeti vidámság a tegnapé, mindenki vívja a kis csatáit, önmagával, az álmossággal, a fájdalommal, a jégen elszenvedett sérülésekkel. Kinek mi. Én fizikailag jól vagyok a Kötők padján kicsit megviselte a bal térdem az oldalazás, mentálisan nehéz nekem most. Istvánnal megbeszéljük, hogy jó amikor együtt nevetünk, poénkodunk de jó nagyokat is tudunk hallgatni, hosszú km-eken át. Most utóbbit tesszük. Megint én megyek elől, de jól van ez így, tudom, hogy max. 5 perccel lehet utánam.

Átmászok a mászókán, le a szántáson Perbál felé. Németek vannak körülöttem, István elmarad. Egyedül megyek át a patakon, végül Perbál előtt beér. Zoli azt mondta, hogy Perbálon hívjam és elindul értem. Hajnali 4 óra van, nem merem hívni. Írok neki, hogy Perbálon vagyok de telefonálni nem merek. Kóválygok a kocsmában az álmosságtól. Megbeszéljük, hogy egy asztal mellett lehajthatom a fejem és becsukhatom a szemem 5 percre. Így is teszünk, majd irány vissza a hidegbe, amit elkezdtünk be kell fejezni. Nincs ez másképp most sem. Össze-vissza forog a bokám a keményre fagyott szántásban, sehogy se találom az utat, még mindig éjszaka van, eleinte nagyon fázunk. Ahogy István mondja két balkanyar majd egy jobbos és már fordulunk is le Anyácsa felé, itt ér minket a napkelte. Nincs már csevegés a ponton, pecsételünk és megyünk tovább.

Kihagyjuk a tavamat és a hivatalos úton megyünk. Vár még a Kakukk-hegy, mindennél jobban szeretném már ha itt lenne. Gyere utolsó hegy, gyere, legyünk túl végre rajta, erős vagyok, bírom. Csak jönne már, végül ott állok a tövében. Beleállok nem tudom hányszor, sokszor. 50x km, 2000m szint és egy átgyalogolt éjszaka után, 24-25 órája vagyok talpon, vágytam már ezt a hegyet, mert ez a vége. Ismerem minden méterét. Hosszú meredek föl, majd egy balos emelkedő fel, jobbos emelkedő, emelkedő, emelkedő...a tetőre idén se kell fölmenni (kár, mert így nincs kilátás), elterelnek az utolsó pont felé, bélyegzünk, és lecsorgunk a Szomorra. Kimarad a Kálvária is. Az aszfaltos úton haladunk, amikor István bevallja, hogy nincs bal oldala, azért nem ült le a Muflonban, mert annyira fáj a forgója, hogy félt nem tud elindulni, 10 nagy esést vall be.

Előttünk a srácok egymást támogatják, végül beérünk. Nagyon jó érzés befejezni! Lecsorgunk a Sportcsarnokhoz, ott áll Zoli, pedig nem hívtam utána se, még aludhatna, de itt van helyette. Örök hála. 

Nem a táv volt nehéz, hanem a körülmények, azok a körülmények amikre nem lehet felkészülni. A kiírásban olvasható: "Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott!! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!" A rendezők között sok az ismerős hallom, hogy mondogatják a hátam mögött, hogy "Annamari 60-on volt" gondolom sok mindent láthattak, sok sérülést ezért nem nézték ki belőlem. Azt már be se merem vallani, hogy esés nélkül abszolváltam a távot. Vége van, a végjáték a szokásos, kitűző, felvarró, oklevél, kézfogás, gratuláció fogadása, és gratuláció a többieknek. Más érzés, mint tavaly, idén más volt a motiváció.

Köszönöm szépen Istvánnak, hogy velem tartott, Zolinak azt, hogy hajnalban értem jött a. A szögesemnek pedig köszönöm, hogy életben maradtam. Jövőre újra jövök.

Sikeres teljesítéseim: 

2015 - Kitörés25 

2016- Kitörés60

2017-Kitörés60 

 

 

2016.11.22 12:24

Évszakváltás a Budai Térképkörön

Már tavaly óta nézegettem ezt a túrát, mivel elég sokat túrázom a Budaiban de valahogy az élet és a túrák mindig másfelé sodortak. 2016-ban viszont célul tűztem ki a Körök Köre Kupa megszerzését így elengedhetetlenné vált a Térképkör teljesítése is. A túráról bővebben itt olvashatsz:  http://turazokni.hu/budai-terkepkor.html  

1. szakasz: 2016. október 9. Szépjuhászné – Solymár, Kökörcsin utca. Viszonylag későn indulunk. Nagyon le vagyok maradva a Budapest Kupával így egy kora hajnali, laza EMCS-túráról érek éppen célba reggel 9 –kor Szépjuhásznénál. Zsuzsa akkor száll le a buszról éppen, amikor a díjazást veszem át. Három perc pihi után elindulunk. A Kis és a Nagy-Hárshegy alatt haladunk a Z körsétán a nyeregben, hamar elérjük az első ellenőrzőpontot. GPS track segíti utunkat, de az igazolás módjául mi a „könyvelős módszert” választjuk. Vagyis 37 ellenőrző kérdésre kell válaszolni a 82 km során. Szépen lecsorgunk Hüvösvölgybe, majd vissza fel az Árpád-kilátóhoz. 

Szeretek innen lenézni a városra, gyönyörű szép idő van, sok a turista, nézelődünk lefelé kicsit, majd a jól ismert K jelzésen elindulunk lefelé Fenyőgyöngye felé. Egyenletes, nem túl meredek emelkedőn keresztül érjük el Virágos-nyerget. Közben jegyzetelünk bőszen, hisz itt utunk során már a hetedik ellenőrző kérdésre kell válaszolnunk. A Kéktúráról jól ismert úton ereszkedünk le a Rozália téglagyárig. Itt nem a közeli kukoricásban tesszük meg az elágazásig az utat, hanem a forgalmas főút mellett gyalogolunk. Végül elérjük a Kövesbérci utcát, ami igen meredek, kaptatós rész. A K jelzés folyamatosan emelkedik, végül áttérünk a K+ jelzésre. Nem szeretem rész ez. Szűk, ágas-bogas, ritka jelzéses rész, ami a Balázs lépcsőig vezet. Minden Balázst imádok (a fiam is Balázs), de ezt inkább NE! Tériszonyom van és egy meredek „lépcsőnek” nevezett valamin kell le, majd felfelé menni. Mennyivel jobban nézne ki, ha Balázs Hídnak hívnák. Elteszem magamnak az „élményt” és az eszembe vésem, hogy esős, csúszós időben biztos ne induljak erre. Miközben haladunk tovább, egyre jobban beborul, a Kék Márián már néhány csepp eső is esik ránk. Itt van egy kis bizonytalanság a kapunál, mert a tábla szerint honvédségi területen járunk, végül kinyitjuk a reteszt és átgyalogolunk a területen.  Kitartóan haladunk Solymár felé, megállunk egy pillanatra és visszanézünk, „ott jöttünk át”, körülölelnek a hegyek. 

Túl vagyunk a Kör legmagasabb pontján, innen visszafelé kanyarodunk, de hosszú még az út. A 26. kilométernél elérjük a solymári vasútállomást. Kiszállásra hívogat. Nem szállunk fel a vonatra, megtesszük még az utat az Alsó-Jegenye völgyön át a Kökörcsin utcáig, ahol az első szakaszt 30 kilométerrel befejezettnek tekintjük.

2. szakasz: 2016. november 06. Solymár, Kökörcsin utca - Kakukk-hegyi nyereg. Kora hajnali indulást terveztünk, mert szerettük volna egyben teljesíteni a maradék 52 km-t. Terveinknek megfelelően reggel 7 órakor már a solymári benzinkúton vagyunk. Nincs idő az álmodozásra az S jelzés meredek kaptatóin haladunk fölfelé. Hamar kimelegszünk. Egy hónap telet el majdnem az első szakasz óta. A levelek lehullottak és minden csupa harmat és pára. Nagyon jó tempóban haladunk. A Zsíros-hegyen ilyenkor természetesen a Muflon itató zárva, de még nem érezzük szükségét evésnek-ivásnak. 

Néha felnézek az Antónia árokban, őszi színekben pompáznak a fák, a talpunk alatt sokszor bokáig érő avar. Szeretem. Ma nagyon gyorsan fogynak a kilométerek, ötös közeli tempóban haladunk, egy szempillantás (és sok nevetés) alatt Nagykovácsiban vagyunk. Jól ismerem ezt az elágazást a Kossuth Lajos utcánál sok túrán érintettem. Kis bizonytalanság a 20. kérdésnél, hogy mi is van azzal a „kerítéssel”, majd a Z sáv elvezet minket az Anna Vadászházig. Békésen füstölög a kéménye, jó lenne maradni, de legalábbis a tűz mellett egy forró teát elfogyasztani. Egy zokni igazítás fér bele, és robogunk tovább. Telki határában járunk, de nem érintjük. Hamar lent vagyunk Budakeszin, néhány száz métert az aszfaltos úton kell haladnunk, majd jobbra fordulva a lovardán át elérünk a Mammutfenyőkig. Innen a Z+ jelzésen tovább haladva, alig egy kilométerre érjük el Budakeszi központját, ahol Zsuzsát hívogatja az autóbusz végállomás. Nem kellene nagyon győzködni, hogy hazafelé vegyük az irányt. Nagyon jól haladunk majd’ 30 km-t tettünk meg és még nincs délután egy óra. Szívem szerint haladnék tovább. Találunk egy kifőzdét, ahol kétfogásos meleg ebédhez jutunk. Innen től nekem is kihívás rezzenéstelen arccal elhaladni az autóbusz végállomás mellett. Az a fránya Z+ csak nem akar felvezetni Makkosmáriáig. Végül csak elérjük Budapest határát, hogy Budaörs felé vehessük az irányt. ÁÁÁÁÁ nem hazafelé haladunk, hanem másik irányba. A Sorrentó után, elérjük a Szállás-hegyet, végül lejutunk a Meggy utcába. Zsuzsa itt kiszállást tervez, de nagyon messze van a város, a buszmegálló. Rábeszélem, hogy menjünk fel Csillebércre. Ez további 4 kilométer. Jófej, beleegyezik. A P+ en indulunk felfelé, meredeken emelkedünk, a jelzések gyérek, de jól ismert terep mindkettőnknek. Végül feljutunk a Piktortégla üregekig. Elkezd esni az eső, sötétedik, és fázunk is. Bő 10 km marad, ha felérünk a Kakukk-hegyi nyeregig, de azt a tizest már nem vállaljuk be mára. Enyhe hullámzó emelkedőkön át 70,4 km-nél és a 31. kérdésnél befejezzük a második szakaszt. Jó döntésnek bizonyul, mert nagyon elkezd esni. (Utólag veszem észre otthon, hogy eltörött a fejlámpám, szerencsére nem volt rá szükség). Egy maraton 42,2 km jutott mára.

3. szakasz: 2016. november 19. Szépjuhászné – Kakukk-hegyi nyereg. Az utolsó szakaszra nem szerettünk volna egy napot szánni, ezért kellemest a hasznossal alapon összekötöttük egy másik túrával. Reggel 7 kor elsők közt rajtoltunk a Hegedűs Róbert emléktúrán, majd a sikeres célbaérkezést követően indultunk el a maradék bő tízesre. A szabályok ezt lehetővé teszik, nevezetesen nincs megkötve, hogy csak egy irányból lehet teljesíteni a Térképkört. Ez az irány szintemelkedés szempontjából most nekünk kedvezett, de így is volt már 27 km, és közel 1200 méter szint a Hegedűs Robi túráról. A célbaérkezés után 10 perc pihenőt engedélyeztünk magunknak mielőtt a Z+ en elindultunk felfelé a János-hegy irányába. 

Fényképezkedünk a Tündér-sziklánál, majd onnan leérve egy idős házaspárnak népszerűsítjük a Térképkört. Kérdezik, hogy miért jegyzetelünk, mit csinálunk itt. Elhatározzák, hogy ők is végig járják. A Z jelzés felvisz minket a Normafára, tömve van körömcipős sétálókkal, gyorsan át akarok érni. Széchenyi-hegy felé szerencsére elfogynak. Innen az Ördög-orom felé szerencsénk van a visszafelé útiránnyal csak lefelé kell csorogni. Kétségtelen ez a könnyebbik fele ennek a távnak. Lassan besötétedik, de leérünk még világosban az Irhás-árokba, ahol lépcsőfokokat kell számolni. A P négyzeten már sötétben haladunk felfelé, végül elérjük a Kakukk-hegyi nyeregben az elágazást, ahol a 2. szakaszt befejeztük. Öröm és boldogság nem csak a Térképkört zárjuk sikerrel, de a Körök Köre nagykupa is megvan. 

2016.03.29 20:29

 

ISZKIRI100 2016. március 26-27

104,3 km és 22óra 36perc története

AM vs. AM

2016. március 26, reggel 6:00 Népliget. Azon ritka alkalmak egyike, amikor jókor vagyok jó helyen. Eltaláltam a napot és az időpontot is. (nem mindig sikerül) Zolit várom, hamarosan megérkezik Gábor, pár percre rá Kriszta végül Zoli és vele Karcsi. ¾ 7 re Szárligeten vagyunk, hajszál pontosan 7:00 kor elrajtolunk (Zoli, Gábor és én. Kriszta és Karcsi rövidebb távon indult), kb. 3 percet együtt is haladunk, amikor Zoli rájön, hogy a rajtban hagyta a botját, és mint később kiderül a slusszkulcsát is.

Gáborral ketten vágunk neki a Vértes körnek. Ez egy rövid 23 km-es szakasz. Teljesen eseménytelenül telik, bőven 5-ös átlag felett. Zoli Szár után kb. a 12.-13. km környékén ér minket utol. Nagy az öröm megtalálta a kocsi kulcsot is. A 2. ep-t már hárman együtt érjük el (16, 37 km). Szokásos félmosoly hagyja el a számat, hisz a VérKörön érintettük. Visszacsorgunk Szárligetre (23, 04 km). Nem sokat időzünk, Sanyitól kapok egy levásárolható kupont, de nincs szükségem semmire a büféből. Az a jó ebben a túrában, hogy saját magadat tudod depózni. A Vértes körre fél liter vizet és egy szendvicset vittem. Az utolsó Tata-Szárliget szakaszra volt lehetőség csomagot küldeni a tatai pontra, éltem vele. Készítettem egy másik csomagot is, amit most magamhoz veszek a Szárliget-Tata szakaszra. Egy 10 L-es futózsákkal csináltam végig a túrát 2,5 kg-tól több sosem volt nálam. Nagyon nagy könnyebbség!

Kiváló tempóban haladunk a K-jelzésen a Somlyóvári kulcsosházhoz.  Nem pecsételek Kéket, mert az Iszinik100-on már érintettük ezeket a pontokat. Alig 4 km a következő pont (Tornyópuszta),  ami élő pont és ott van a tatabányai Hotdogman. Jókor, jó helyen, nagyon jól esik a meleg étel (én levesről fantáziálok már most, ez általában 50 km után szokott előjönni). Elkezdődnek a bajok. A 40. km környékén kezdem el érezni az első vízhólyagot a bal sarkamon. A 2., hogy brutál köves, kavicsos szakasz következik, sok-sok km-en át. Ez most még elviselhető, de visszafelé is erre kell jönni, inkább nem gondolok bele. (Jól teszem) Zolinak is hasonló gondjai vannak. Van idő, hamar rájövünk mi a baj: gtx-es cipőt választottunk. Hiba volt, nagyon nagy hiba! Márciusban már nem kell. Késő bánat. Féltávon se vagyunk, de már azt nézem, hogy hány km-re van az Öreg-tó. Késő bánat, rossz cipő választás, mennyé anyukám. Már az S jelen járunk jó ideje, végül 52. nél elérjük a hatos ep-t a rotundát. Jaj, nagyon szeretem! A Szent Péter templom romjainak tövében Zolival zoknit cserélünk. Természetesen nem egymásét. Gábornak semmi baja (jó Neki). Amikor még buta lány voltam a másik irányban indultam el, ezért még sosem láttam a magyar Szt. Jakab út Baj felé vezető ágát. Nagyon tetszik a kálvária és a felső keresztek. 

Valamiért vonzódom a kálváriákhoz és a töltésekhez, de ezt már leírtam máshol. Bajon keresztül lecsorgunk Tatára a moziba. Zolival rottyon vagyunk, fáj a lábunk piszkosul. Viccelődünk Gáborral, hogy mi megnézzük a Saul fiát, addig Ő vigye már körbe a francos tó körül az itinert. Valahogy nem vágyjuk azt a tavat. Ezen elmulatkázunk, majd szürkületben elérjük Tatát és a mozit. Jön Lajos és Zsuzsi. Lajos jól megölelget, ez nagyon sokat jelent. Jani a pecsét menedzser, széles mosollyal fogad (van közös storynk természetesen). Futott reggel egy maratont most a pecsét őre. Piszkosul csíp a lábam, 4-5 hólyagot érzékelek. Ha kimegyek a tókörre (azt a 7 km-t fél kézen is) akkor kiszállhatok 65 nél. Kezembe veszek egy 65-ös kitűzőt, majd ugyanazzal a lendülettel hajítom vissza a kosárba. Itt döntöm el, hogy ebből 100 km lesz.

Egyikünk se akar menni a tó körre. Baromi unalmas, lapos, és rengeteg a béka. Amikor meglátom az elsőt megáll a szívem. Az-egy-bé-ka…. A fiúk nem értik mit kell ezen rinyálni. Behunyom a szemem annyira félek tőlük. Nagy nehezen letudjuk a kört és ismét a moziban pecsételünk. 67,4 km, nem kell a 65-ös díjazás. Itt van az egyetlen pihenő kb: 10 perc. Újra kell magunkat indítani, de sikerül. Elhagyjuk Tatát, Bajt, megmásszuk a Kálváriát (itt elkezdem számolni a stációkat) Gyulánál megint pecsételünk és go tovább a köves rész felé. Kb. 18 km lehet köves, hol nagyon, hol kevésbé. Iszonyat sokat kivesz. Elmaradnak a szavak, haladunk a fejlámpák fényében, elkezdődik a szokásos vívódás. Két hólyag szakad szét a lábamon, folyik a cucc a zoknimban, de nincs mit tenni. Az autó Szárligeten a célban, és szerintem Sanyi sem fog helikoptert küldeni értem. Egyik sem opcionális. És ez nem az a pont, hogy kiszálljak. Össze vissza járnak a gondolatok a fejemben. Azon rugózom, hogy mi lehet az a pont, amikor feladok egy túrát. Ez messze nem az. A térdemnek, izületeimnek semmi baja, nincs térdvédőm se csak egy tape tartja a térdem (köszi Eszter). Lassan, de haladok. A srácok mennek előttem. Nem akarnak ott hagyni. Zoli sincs jól, de nincs annyi hólyagja mint nekem (itthon megszámolva össz 9 db vér és vízhólyag lett a lábamon). Nagyon jó, hogy ott van. Elbotorkálunk ismét Tornyópusztáig (89,04 km). Itt a leves! És édes csokis karika. Testet, lelket melengető pont ez. Nagyon kedvesek a pontőrök. Kb. 5 percet időzünk, vesszük a botokat és visszamászunk a Somlyóvári kulcsosházig. A K-n megyünk, elfogynak a kövek, arra emlékszem, hogy nagyon fázik a kezem. Gtx-es cipőm van, kesztyűm meg nincs. Franyesz. Behúzom az egyik kezem a kabátba, de akkor csak egy kézzel tudom használni a botot, az meg kevés, mert minden terhelést le akarok venni a talpamról. 

Életemben nem tettem meg ilyen lassan 12 km-t. 18-19 órája gyalogolunk, kb. 24 órája vagyok talpon, fázom, ez az a rész, amiért ezt a távot választom. AM vs. AM. Melyik győz? Fejben dől el. Piszkosul hiszek magamban. Ha én egyes egyedül elhiszem azt, hogy képes vagyok valamire, akkor azt véghez viszem. Nekem kell hinnem benne, ha más mondja, hogy képes vagyok rá kevés. Csak én élhetem meg a saját transzformációmat. Az átalakulás fájdalmas. Már értem, hogy az emberek ezért ragaszkodnak a megszokotthoz. Pedig a változás lehetősége mindenkiben ott van. Órákat töltöttem el ebben az állapotban, végül eljött a hajnal. A 102. km-nél fantasztikus képet láttam. Elő akartam venni a telefonom lefényképezni, mégse kapcsoltam be. Azért a pillanatért gyalogoltam, magamnak szerettem volna megtartani.

„Ha a fény elől folyton a sötétségbe menekülsz, soha nem jön el számodra a hajnal.”

Felejthetetlen hajnal volt, ahogy Zolival bebotorkáltunk Szárligetre.

Köszönöm Fiúk! Minden lépés megérte! 

2016.01.31 10:22

AM „Rise and shine”. Hajnali 4:40 ébresztő. Még 5 percet…nem most nem lehet. 5:25-re az alap hasizom gyakorlatokkal is kész vagyok, kávé bekészítve, gyors öltözés, tisztálkodás, banán felkap, ajtó bezár és indulás az uszodába.

6:03 már a vízben vagyok. A reggeli játszótér ma élesen két részre oszlik. Körülöttem egyik oldalt Ironmanek, másik oldalt aludni nem tudó nyugdíjasok. És köztük vagyok én. A nyugdíjasokhoz közelebb az Ironoktól távolabb helyezkedem. Leülök a rajtkőre, begyömöszölöm a hajam a sapka alá, szemüveg fel, kinézek az ablakon még sötét van, észreveszem, hogy az úszómester figyel, egy mosoly és lemerülök. Úszom egyedül a kettes pályán. Most nagyon jó itt lenni, könnyen megy az úszás. Nem nézek időt, nem párásodik a szemüveg, nem jövök fel minden tempónál levegőért, hagyom tágulni, küzdeni a tüdőmet, eleinte kettes majd hármas levegővel úszom (mellben). „Rise and shine. - A dac hangja”
Rengeteg minden jár a fejemben Balu lassan egy hete távol van, hiányzik, majd a következő percben két levegővétel közt elmosolyodom a „titok” miatt, száguldanak a gondolatok tovább, nyomaszt a szombat, irtóra félek a távtól, akkora lesz a szintkülönbség amivel még nem volt dolgom, vajon bírni fogom(?), mire volt elég ez a tíz hónap (?), bárhogy alakul az úgy lesz jó. 
Mellém kerül egy srác, felosztjuk a pályát. Francba, egy nagyatádi IM kulacsot tesz a rajtkő mellé. Nincs menekülés rózsás úszósapkák támadnak balról, egyre több IM jobbról. Elkezd előttem mellben úszni a srác. Ennek örülök legalább gyorsban nem aláz a porba, akarom mondani 2 méter mélyre a kék csempékbe. Gyors, de nem annyira, hogy leússzon folyamatosan tudok egy pályán lenni vele. Hatalmas háta van, annyi izom van rajta, amennyi nem is létezhet ez valami délibáb reggel hatkor, sokkal erősebb nálam, nem céllövöldében lőtte azt a flaskát ott a rajtkő mellett.

Megyek utána, egyre nehezebb tartani a tempóját de igyekszem 10 méternél nem távolabb kerülni. Egyre csak jönnek a csempék, közben kivilágosodott odakint és besüt a napfény egészen a medence aljáig. Ezt nézegetem miközben a gondolatok teljesen elfogynak. Egyre mélyebbre teszem a fejem a vízbe, ahogy Zoli tanította. Már nem érdekel a srác tempója, nem vagyunk egy súlycsoport, mégis akaratomon kívül tempózom utána. Csak úszni szeretnék, lent az összes levegő kifúj, majd kiemelkedem levegőért, a másodperc tört része alatt ismét beleér a fejem a vízbe, a hátamon érzem az áramlást, kar és lábtempó, ÚSZOM. Biztos nem hibátlan technikával, de teljesen kikapcsolódva és már rég elhagytak a gondolatok. Nem állok meg, csak teszem a dolgom és közben nézek lefelé a mélybe. A mélység már a barátom.Totál elmerültem abba, amit csináltam, és úgy éreztem bármeddig tudnám csinálni.
Kicsit elfáradtam ugyan, de lélekben újjászülettem, fantasztikusan indult a mai napom. 
Champions, rise and shine!
 

2015.12.28 19:12

Visszatekintés – avagy az elmúlt évek messze legjobb éve: 2015

Január 3-án fogalmam sincs, hogy de elkeveredtem a BUÉK20-ra (TT). Semmi konkrét célom nem volt a túrázással, a kajakozást végleg abbahagytam, szép sport, de nem adta nekem azt, amit kerestem. Előtte soha annyi izmos kar nem halászott még ki a Dunából, mint azokban az időkben. Bevallom az nagyon tetszett, de nem lett a vízitelep a második otthonom. 2014-ben tengtem-lengtem elgyalogoltam Budapestről Lébényig (200­ km) más érdemleges kilométerek terén nem történt. Tudtam azt, ha várok jönni fog. Nem emlékszem pontosan, de valahogy beneveztünk a BUÉK20-ra. Január 2-án éjjel ónos eső terítette be a Budait, fogalmunk se volt, hogy mibe vágunk bele. Törtek a csontok, húzódtak az izmok, körülöttünk. Éltem első TT-je volt, egy szál hátizsákkal, és az El Caminora vásárolt nyári túrabakimban vágtam neki. Estem-keltem, barátaink közül többen kiszálltak, de én a szintidő vége előtt 4 perccel beértem. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam azt, amit keresek. Hegyek, szintek, kilométerek, kihívás.

Gyorsan jöttek a nagyobb távok. Két hétre rá már 49 km-t mentem a Zongoron. Zöld45, Téry50 stb., viszonylag gyorsan tudtam emelni a távot, eleinte térdvédővel teljesítettem. Kezdetben még a 20 km is fájt, majd fokozatosan nyár elejére el tudtam hagyni a térdvédőt és segítség nélkül gyalogoltam. Júniusban elkezdtem a Kéktúrát (1168 km) az tényleg csak szórakozás. Barátok, séta, eszem-iszom túrák ezek. Passzió.

Nagyon megszerettem a teljesítménytúrázást, nem is kerestem mást. Túrázgattam, fokozatosan növeltem a távokat. Július 4-én teljesítettük Gusztival szintidőn belül a VérKört (77 km), ahol kaptam egy napszúrást és a 42. km-től már nagyon nem ment frankón. (Visszamegyek, revans de nem hőségriadóban).

Sosem szoktam semmit feladni, de 2014-ben kiszálltam az UB-n. Márciusban műtöttek negyedszer oda se kellett volna mennem műtét után alig 2 hónappal, de megtettem. Sok okot tudnék felsorolni, hogy miért mentem oda, már egyik se számít. Egy dolog megmaradt: az, hogy feladtam. Júniusban lekeveredtem futni. A bizonyos UB feladás egy éves évfordulóján. Térdvédő nélkül csináltam, akkor még nem fájt. Másnap visszamentem, mivel nem volt rajtam a térdvédő a második alkalom után be is gyulladt a térdem. A futással nem volt célom, ma sem érdekel önmagában a síkfutás. A triatlon érdekel. Spanyolországban azon a napon, amikor az Ironman-en gondolkodtam este a szálláson találtam egy IM kulacsot, azóta sokszor álmodom ezzel és az álmaim soha nem vittek még tévútra. Meggyógyult a térdem és visszamentem a futópályára térdvédővel. Sikerült fájdalom nélkül futni. Teltek a hetek és a km-ek és nem fájt a lábam. Akkor már lassan másfél éve nem futottam (2014. februárjában hagytam abba). Tündi tudta csak hetekig, hogy mit csinálok. Augusztus végén önkéntes voltam a Budapest 70.3-on és másnap „lefutottam” az Irongirlt. Elkezdtem triatlonos edzéseket csinálni, egyre jobban ment és tetszett. Végül szeptember végén megtörtént a bringa csere is, ment a régi GT és jött a triatlonos Trek. Imádás, szerelem. Nincs kérdés.

Edzek, ahogy tudok, és annyit-amennyit tudok. A túrát kénytelen voltam bevallani a dokimnak, de triatlont nem mertem, azért keresztbe lenyelne. Szóval itt megy a sunnyogás. De nem fáj a térdem. Sanszos, hogy futáskor nem hagyhatom el a térdvédőt, de a túra és a bringa rengeteget segített a térdemet tartó izmokon, hónapról hónapra erősebb a lábam. 1000, 1500 km feletti teljesítmény túrázva/futva éves szinten elképzelhetetlen volt és mégis sikerült. November végén teljesítettem az ISZINIK100-at máig ez a leghosszabb távom és ezt tekintem 2015 legnagyobb sportsikerének.

Ősz környékén kezdtem el érezni az erőt. Egyre jobban ment minden. Végül addig gyalogoltam, hogy kisimult minden. Szerintem június óta csak pozitív dolgok történnek az életemben, de ez a blog csak a sportról szól.

A TRI nálam örök második lesz, egyszermajdnagyonfelszívommagamésjólletolokegynagytávot, de nem most lesz (2017 környékére datálom). A szívem a hegyeké örökre. Kerestem magamnak egy hegymászó tanfolyamot. Megtanulok hegyet mászni, és amikor csak tehetem elhúzok messzire. Ez motivál. Ettől függetlenül a triatlonba is beleteszek mindent, amit csak tudok. 2016 az alapozás éve lesz. Sprint és olimpiai távon elkezdek versenyezni. Rutint kell szereznem a versenyzésben, depózásban, meg kell tanulnom rendesen gyorsban úszni, szilárd alapokra szeretném helyezni ezt az egészet, erre szánom a jövő évet.  Túrában 130 km-ig szeretnék elmenni.

„Ha van egy álmod, ne mondj le róla.” Hisz ott van a hátamon „noli umquam deponere finem”!

bye bye 2015 a magad nemében nehéz voltál, de szerettelek

2015.11.26 22:56

ISZINIK100 – FutAnyu módra (100km, 3027m) 

2015. november 21-22.

"A végén csak az marad meg, amit tettünk, és amit éltünk, és nem az, amire vágyakoztunk."

4:40 re lent állok a kapuban. Alig két perc telik el és megérkezik két autó. Az egyikben Kriszta és a fiúk Béla és Zoli, a másikban Mago. Én Mago Anyuval megyek Mogyorósbányáig. Beszélgetünk, filózgatunk, esik az eső. Fogalmam sincs, mit csináljak. A dilemma tárgya: 50 vagy 100 km-re nevezzek. Úgy érünk le Mogyorósbányára, hogy még akkor sem tudom. Ott átülünk Krisztákéhoz, mert Mago és a fiúk (Sanyi és Józsi vonattal érkeznek Szárligetre) biztos, hogy az ISZI50-re neveznek így az egyik autó Mogyorósbányán marad. Tatabányán eltévedünk, nagyon! Végül 7:22 kor megérkezünk Szárligetre a starthoz. (7:30 a rajt) Aggaszt az eső, végül 50 km-re nevezek. Vagyis a fiúk neveztek minket a vonaton.  Amikor Józsi a kezembe adja az itinert már tudom, hogy ez rossz ötlet. Dani a főszervező egy megafonnal a kezében áll a felüljárón. Megvárom, amíg befejezi és megkérdezem, hogy lehet-e átnevezni. Megnyugtat, hogy Mogyorósbányán és Dorogon is van rá mód. Szuper! Elindulunk. Mago, Sanyi, Józsi 50 km, Kriszta és én 100 km. Kriszta és Józsi már a második kilométeren elhúz. Mogyorósbányáig nem is látjuk Őket. Hárman haladunk innentől. Fogynak a kilométerek, nő a jókedv. Nevetünk, beszélgetünk, rengeteg szelfi készül, jó itt lenni nagyon. Nem gondolok bele, mennyi a táv, egyszerűen csak jól akarom érezni magam. Sorra jönnek a túratársak, Viktor, Zsolti, András, később Feri.

1ep: (10,9 km) Somlyóvárnál kicsit előre szaladok, mert közben Kéktúrázom is és Mogyorósbányáig még hiányoznak a pecsétek. Az Iszinik az első 62 kilométeren szinte végig a kék jelzésen halad. Somlyóvárnál begyűjtöm a Kék és az Iszinik pecséteket és haladunk tovább. Egy percre még Krisztáékkal is találkozunk. Készülnek a szelfik rendületlen, eszünk, iszunk, fb.-olunk, semmi bajunk. Előzőleg a 100 km-t percre pontosan lebontottam, tökéletesen tartjuk. Egy terv van: az első 50 km-t 10 óra alatt teljesíteni (12-es p/km-t jelent) így a második nehezebb 50 re marad 15 óra. Ahogy jövünk lefelé a tornyópusztai elágazásnál ott van Béla és Zoli, akik vállalták azt, hogy depóznak végig a 100 km-en minket. Majd’ 30 órát voltak ébren. Ez hatttttttalmas segítség!!!! Időben ott voltak mindenütt, nagyon sokat jelent, hogy egy övtáskával mentünk végig, nem cipeltünk semmit. Itt még tudatos vagyok, magamhoz veszek egy szendvicset, gyümölcsöket, sós mogyorót, feltöltöm a palackokat. Nem sokat időzünk, viszem magammal a kaját, menet közben eszem.  

2. ep: Vértestolnai műút (25 km). Gond nélkül érjük el. Koldusszálláson pecsételek egy Kéktúrát, felírjuk a kódot és nagyon hamar a műútnál vagyunk. Bőven tartjuk a tervet. Sanyit repíti a Jäger is (módjával persze). Gyors depó, étel, ital és zokni csere, majd robogunk tovább.

3. ep: Bányahegy (30,5 km). Szelfi és nevetés hegyek közt érkezünk, sima utunk van a harmadik pontig is. Itt megállunk picit fényképezkedni. Találkozunk Andrással és Zsoltival is. Túratársaim. Nemrég talán két hónapja volt egy közös balesetünk. Egy éjszakai túra után András Hűvösvölgyből lefelé jövet elnézett egy kanyart és a 61-es villamos sínpárján kötöttünk ki. Ennek emlékére készítünk egy közös képet. Néha komolyan mondom szörvájvör’nek érzem magam.  Mago és Sanyi már ismerték a story-t, most bemutatom Nekik a szereplőket is (Kriszta is ott volt a balesetnél). Néznek furán, asszem értem. A Bányahegy és Pusztamarót közti szakaszon van egy lejtős, csúszós rész. Itt komolyan elgondolkodom azon, hogy jó ötlet-e átnevezni a százasra. Az foglalkoztat, hogy abszolválom ezt éjszaka, ködben, esőben, sötétben. Mago zökkent ki. Azt mondja „ha nem nevezel át akkor meg az lesz a bajod”, belátom Anyunak igaza van. Anyunak mindig igaza van! 

 

A 35. kilométertől egyre jobban leszakadok Magotól és Sanyitól. Picit feljebb tolom a tempót, mint ötös, elhagyom Őket. Tesztelgetem mit bír a lábam, hol tartok erőnlétben. Zsoltival megyek egy darabon. Nem áll a helyzet magaslatán, de tartja a tempóm. Nagyon örül, mert harmadszorra fut neki az ISZINIK100-nak és most először ér el világosban a Bajóti műútig (Bika-völgy – 41,67 km), ami a tatabányai Hotdogmen-ről „híres”. (4. ep de csak az 50-es távon indulóknak, a százasok itt nem pecsételnek) Itt megállunk, Béláék is itt vannak és beérjük Krisztát és Józsit. Jól esik a hot-dog, a forró tea és a barátaink társasága. Kb. öt perccel Krisztáék után indulunk tovább. Mago, Sanyi, Zsolti és én. Magoék már a végét várják, de nagyon.  Itt hamarosan megint elhúzok, hisz Mogyorósbányán döntenem kell az átnevezésről. Kiváló állapotban van a lábam, még a térdvédő se kellett, vízhólyagok száma nulla és fejben is egyben vagyok. Zsolti tartja a tempómat, de látom, hogy nehezére esik. Folyamatosan a két sikertelen teljesítésről beszél. Ezeket elengedem a fülem mellett és adok neki a csííím-ből. Húzom magammal, nagyon szeretnék Neki segíteni, hogy harmadszorra sikerüljön! Péliföldszentkereszten már sötétben megyünk át. Felhívom a világ legnagyszerűbb gyerekét, Balut, akinek mázlimra én vagyok az édesanyja. Elmeséli a napját, megkérdezi, hogy milyen távon indultam, megállapítja, hogy az „sok anya”, végül elköszönök Tőle. Balu a legfantasztikusabb dolog az életemben, kis teljesítménytúrázó palánta, a rövidebb távokat együtt járjuk. Szereti az erdőt, a természetet. Figyelmemet ismét Zsolti köti le. Kezd lassan elfogyni az emelkedőkön, aztán Mogyorósbánya előtt szárnyakat kap, mert még soha nem ért ide 10 órán belül, futunk kicsit lefelé, hogy teljesüljön az álma.

Az 5. ep-nél vagyunk Mogyorósbányán (48,1 km). Kriszta és Józsi már esznek-isznak. NEM KÉRDÉS SZÁMOMRA AZ ÁTNEVEZÉS! A pontőr szeretné lezárni az itinerem és átadni a díjazást. Szólok Neki, hogy Asciimo/Danival a startnál egyezkedtem és azt mondta, ha úgy gondolom, mehetek tovább. Rábólint. Kérek tőle egy százas itinert, rövid választ kapok: „az nincs”, itiner nélkül kell mennem. Ahaaaaaaa…. Bevállalom. Ott van Kriszta itinere, innen az lesz a terv, hogy együtt megyünk. Mogyibányán kb. 20 percet időzünk. Nagyon jó a hangulat, Mago és a fiúk örülnek, hogy vége. Fényképezkedünk FutAnyura, Sanyitól kapok egy energiaszeletet és egy tartalék fejlámpát, 23X megölelünk, megpuszilunk mindenkit és hárman indulunk tovább. Mago, Sanyi, Józsi elindul haza. Fülig ér a szám annyira örülök, hogy mehetek tovább. Úgy érzem magam, mint aki az első kilométerét kezdi. A Kő-hegy felé tartunk, ami 130 méter emelkedést jelent. Zsolti küzd, néha Kriszta is beleáll az emelkedőkbe, megvárok mindenkit, nem sietünk. (A leghülyébb megy elől, itiner nélkül…) Tokodi pincéknél találkozunk Zoliékkal, de alig időzünk. 

Elsőnek érkezem az Hegyes-kőre (170 m szint). Imádok itt lenni. A tetőről hárman indulunk lefelé, szorosan egymás után. Így érkezünk meg Tokod központjába. Jön a Gete! Elmaradnak a szavak, fejben mindenki az előtte álló, alig 2 kilométerre jutó, 300 méteres emelkedésre készül. Megmásztam már ebből az irányból, de sötétben még soha. Sziklákon, ágas-bogas fák között megyünk felfelé, Zsolti fokozatosan lemarad, néha mi is beleállunk. A csúcs előtt jön egy srác, akit Kriszta ismer. Sokkal gyorsabb nálunk kérem, hogy előzzön meg nyugodtan, de nem teszi. Zavar. A kaput az teszi be végleg, amikor közli, hogy a rekord ideje felfelé alig 18 perc. Itt már csak azt szeretném, hogy ne jöjjön a hátam mögött. Végül hárman együtt érünk fel.

6. ep Nagy-Gete (56,6 km). Ég a tábortűz nagyon hangulatos, és jó meleg van. Hamarosan megérkezik András és Zsolti is. Zsolti egyre jobban fárad. Folyamatosan azt mondogatja, hogy 5+ tempót még sosem ment és nagyon kivan. Indulni kell tovább, látom rajta a pokolba kíván. Már lefelé sem tudja tartani a tempót velünk, fokozatosan fogy el az ereje. Dorog előtt megállunk, bevárjuk.

7. ep Dorog – Molnár söröző (62,1 km). A szelfi túra egyre lankad, alig készülnek a képek. Előveszem, a telefonom csinálok párat. Közben átfutom az üzeneteket (sms, messenger). Az utolsó kettőre válaszolok csak, mert fáradok. Tündinek és Sanyinak elküldöm az aktuális (62) kilométert és elrakom a telefont. Krisztával kicsit előbb érkezünk. Feri békésen eszeget. Jól lecsesz, hogy rám köszönt a rajtban, de észre se vettem. Eskü nem hallottam/láttam! Nem szándékos! Közben megjön Zsolti és közli, hogy ennyi volt, kiszáll. Ilyenkor nincs idő sopánkodni, biztonságos helyen van, innen haza tud jutni, elengedjük. "Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd följebb emelni".Nem tudunk érte többet tenni, elfogyott testben és fejben is. Ketten maradunk innentől végig. Depózunk és elhagyjuk Dorogot. A negyvenesek most kezdik a túrát. Lehagyunk egy párt. A fiú viccesen odaszól a lánynak, hogy „és így hagynak le minket a 100 kilin indulók”. És tényleg. Kesztölc felé vesszük az irányt. Ha szabad ilyet mondani becsukott szemmel is jól ismerem a Kéktúráról. Simán átérek, de közben érzem, hogy elkezdődött az én ISZINIK100-am. Sokat kivett belőlem a Gete. Igaz a mondás, hogy fejben dől el. Olyan, amikor futás közben elszáll a pulzus és nem akar normalizálódni. Nem vagyok rendben. Tudom azt, hogy jön az a bizonyos Z! Az a Z, amit az egy hónappal ezelőtti bejáráskor is úgy megszenvedtem, az a Z, amin a Kéktúrán is eltvévedtem. (Khm…..a kéken, eltévedni a zöldön, igazi művészet). Közeledik, már mindent kitalálok, zoknit cserélek Kesztölcön, eszem egy banánt.

Elérjük a kesztölci szőlőknél a 8. as ep-t (68,5 km). A Z-n egy 172, egy 236, egy 124, és egy 108 méteres emelkedő vár ránk, mindez megközelítőleg 15 km-re elosztva. A 70. kilométernél eljön az első holtpont. Megyünk felfelé a Z-n, ami az életben nem fog elfogyni. 70 km és 2200 méter szint van a lábunkban, sötét van és szemerkél az eső. Beszélni már nem beszélünk. Most Kriszta a sereghajtó, kiválóan van. Fantasztikus, ahogy megy. És úgy egyáltalán, egy szuper csaj, legnagyobb küzdő a világon! Elérünk a Pilis-nyeregbe. Megszenvedem, álmos vagyok nagyon. Egy 10 fős csapattal kerülgetjük egymást, hol ők, hol mi előzünk. Kriszta hol előttem, hol mögöttem. Nem tudom, pontosan olyan 15-16 órája lehetünk úton, ez már a metamorfózis szakasza nálam, ilyenkor kintről megyek befelé. Egészen addig, amíg diónyinak érzem magam. Elhagyott minden gondolat, már alap dolgokat sem tudok (pld. hogy hol lesz a következő pont), csak én vagyok egy fizikai értelemben vett test, akinek csak a célja maradt, egy test, aki az erdőben gyalogol, teljesen üres fejjel, egyetlen gondolata van csupán, hogy be kell érnie Békásmegyerre. Bármi történik is, de be kell érnem a célba és be fogok érni a célba! Ha kell szintidőn kívül, de bemegyek! Ezért jöttem ide, 100 km-t fogok gyalogolni. Azért, mert azt mondták ez nekem lehetetlen.

Zombi üzemmódban megyünk, pakoljuk egyik lábunkat a másik után, szúrjuk a botokat, csak azt érzékelem, hogy haladok. A havas esőt nézem, ahogy csillognak a lehulló esőcseppek a fejlámpám fényében, nehéz a szemhéjam. A egy pár másodperce menet közben elalszom. Megállapítom, ha alszom, és közben sétálok, lassan haladok, mert amikor kinyitom, a szemem látom, hogy Kriszta jóval előttem jár. Elfogy ez a szakasz is és elérjük a Pilis szerpentinjét, jobbra nézek és látom a fényeket.

Leérünk a 9. ep-hez (Szántói nyereg 81, 3 km). Forró tea és kakóscsiga vár a ponton és sok kimerült túrázó. Itt van a műútnál Zoli és Béla is. Ők is nagyon fáradtak. Pecsételünk elveszünk egy-egy péksütit, nagyon keveset pihenünk és megyünk tovább. Lelkileg nagyon jó érzés, hogy 20 km alatt van a maradék táv. Egy 4-5 fős fiú csapat után megyünk. Megtörténik az első és egyetlen eltévedés, amely összesen talán 100 méter lehet. Még időben észrevesszük. Visszatérünk a Z-re és Hosszú-hegy felé vesszük az irányt. Ez a hegy tényleg hosszú, 85 km után különösen. A fiú csapattal tartunk, beszélgetnek, én hallgatok. Megyek bele az éjszakába, hajnalba gondolatok nélkül, álmos már egyáltalán nem vagyok. Így keveredünk ki a csobánkai műútra (88,64 km). Mi depózunk egy utolsót (én a 41. km óta egy fél szendvicset ettem és egy banánt, jobbára csak vizet veszek magamhoz a fiúktól ezeken a pontokon) a srácok leülnek csíííí-t gyűjteni a Kevély előtt. Végül Krisztával ketten nekivágunk az utolsó 300 m szintemelkedésnek. Ilyenkor ez már sok. Felfelé végig esik az eső, sokszor bokáig süllyedek a sárban, csúszok visszafelé, itt féltem először a testi épségem.  Szenvedős nagyon, a második parázós pontom a Z után. Itt nagyon szeretném, hogy vége legyen. Nagyon nyögve nyelősen, de felérek a Nagy-Kevélyre. Rengeteg szép emlékem van a helyről, most nem nosztalgiázom, gyors pecsét és indulunk tovább. Kriszta kérdezi, hogy le akarok-e ülni. Csak annyit válaszolok, hogy jussunk már le innen. Van még fölfelé 100 m szint ez is zavar, de inkább a lefelétől félek. 

Hatalmas ködben ereszkedünk le a P-n, nagyon csúsznak a kövek. Emlékszem Kriszta csak annyit mondott, hogy balra tartsak, mert jobbra van a szakadék. Válogatott káromkodások jutnak eszembe, de megtartom őket magamnak. Tök egyedül döntöttem el, hogy eljövök ide, senki se kényszerített, felesleges a hiszti, de ilyenkor már nehéz uralkodni az érzéseken. Mentálisan nagyon fáradt vagyok, sokkal fáradtabb, mint fizikailag. Soha nem gyalogoltam még ennyit. Nagyon kell koncentrálni a köd és csúszós kövek miatt. Messze elmaradok Krisztától. Lassan elfogy a köd leérek a pihenőig eszembe jut Mago és mosolygok. Emlékszem, hogy a 2014-es Kinizsi40-en itt milyen vidámak voltunk. Innentől mosolygok egész a célig. Köszi Anyu! Haladok még picit lefelé, amikor oszlik a köd és meglátom Budapest fényeit. Ott az én Budapestem, oda megyek, ott vagyok otthon, haza megyek, oly messze mégis oly közel. Sok volt a feszkó a Pilis-nyereg óta és kigördül egy könnycsepp. Csorgok lefelé szépen a P-n Békásmegyer felé. Egy nagyon magas és nagyon erős fiú előttem válogatott káromkodásokkal tart a cél felé. Lesérült a térde. Adok Neki egy Voltaren Dolot, ezerszer megköszöni vagy 5x elismétli, hogy ez biztosan 10 percen belül hatni fog. Tudom, hogy nem de ráhagyom, hisz fejben dől el. Gyorsabb vagyok, elhagyom, de 100 méterről is hallom a káromkodását mögöttem. Elnéztem a fizikumát mellette a magamét és elgondolkodtam, hogy mit is keresek ebben a ligában szőke csaj létemre. A 97. kilométernél az Ürömi műútnál bekapcsolom a telefonom. Annyira jó olvasni az üzeneteket „nagyon szeretlek, és nagyon gondolok rád” tudom, hogy így van, naná megint bőgés a vége. Itt már mindenkinek válaszolok, de csak annyit, hogy: 97. Valahogy egy 4-5 fős fiú társaság megint mellém kerül. Egy szót se szólunk, de együtt érünk be Budapestre. Gép módjára megyünk. Több mint 23 órája vagyunk úton, és 26-27 órája ébren. Valami csokis puszedliről beszélgetnek. Ránézek az órámra 23 órája és 25 perce vagyok úton. Nem tudom miért, de elkezdek sprintelni, a fiúk nem tudják mire vélni. Végül 23:28 perc alatt legyalogolom életem első 100 kilométeres teljesítménytúráját, elérem Békásmegyeren a Veres Péter Gimnáziumot, a túra CÉLJÁT!

 

 

Összegzés: A leghosszabb túrám a Vérkör volt (77 km), amiben pontosan fele annyi szint van, mint az Iszinikben. A Vérkör sokkal könnyebb túra, mint az ISZINIK, de napszúrás és a hőség miatt sokkal nehezebben bírtam (megcsinálom újra napszúrás nélkül).

Kinizsi100-ra nem megyek. 

A holtpontokat még mindig nagyon rosszul kezelem.

Az Iszinik nehezebb, mint a Kinizsi mivel a szintemelkedés 2/3-a a második 50 km-re esik, ráadásul sötétben kell megtenni, a novemberi és a májusi időjárást nem lehet összehasonlítani.

Triatlonozom, 2016-tól versenyzem is ebben a sportban. Ettől eltekintve a fő sportom továbbra is a teljesítménytúrázás. Ebben szeretnék néhány év múlva igazán jó lenni.

Hegyet mászni tanulok, valószínű, hogy a triatlont ki fogja váltani idővel.

Vasárnap és hétfőn volt izomlázam, szerdára teljesen jól voltam.  

Vízhólyagok száma nulla.

Számomra nagyon nagy jelentősége van, hogy úgy tudtam végig menni a 100 km-en, hogy nem volt szükség térdvédőre. A beteg lábam végig bírta, mindenféle fásli és merevítő nélkül.

A dokim sohasem tudhatja meg, hogy üres napjaimban merre kóricálok.

Nagyon sokat jelentett, hogy egy hónappal előtte a nehéz szakaszt nappal bejártuk, ennek hála 100 métert tévedtünk el ez nagyon nagy dolog! 

Köszönöm szépen Bélának és Zolinak, hogy 30 órán keresztül talpaltak, vezettek, depóztak, kiszolgáltak minket. Hatalmas segítség volt egy hasitasival menni. Hála, hála, hála!

Balunak <3 

Köszi Kriszta, hogy nem vágtál nyakon a Kevélyről lefelé menet! (és máskor sem)

Köszi Mago Anyu és Sanyi a fantasztikus társaságot, köszi hogy elkísértetek az első 50-en. Józsinak is gratulálok! 

Tündi, megígérem, hogy rendszert nem csinálok a szászasokból, kösziiiii!

Tudja meg a Világ, hogy nekem van a legjobb csapatom! Hajrá FutAnyuk!

Asciimonak pedig köszönöm a célban azt, amit mondott, meghatározta a későbbieket.  

AM voltam

1X-es ISZINIK100 teljesítő

p.s. százas vagyok basszus! 

 

1 | 2 >>